Vámbéry emléktábláitól a szamarkandi pontyemberig – Hungarikumokkal a világ körül 3.

A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.

Ha van ország, amiről tényleg igazán keveset hallottunk eddig, az Üzbegisztán. A türkmén-üzbég határon ránk esteledett, ugyanis hiába sikerült rekord gyorsan átjutnunk a határon, türkmén barátainknak köszönhetően az üzbég sofőrünk ekkor még valahol nagyon-nagyon messze járt. Mielőtt valakiben felmerülne a gondolat, hogy mennyire sznobok vagyunk, errefelé a legtöbb országban külföldi – legálisan – csak nagyon nehezen ülhet a volán mögé. Így egyszerűbb és olcsóbb is egy céget, esetünkben főleg ismerősöket, megbízni a feladattal – már csak azért is, mert nem árt, ha valaki beszéli a helyi nyelveket.

Selyemút és ételmérgezés mindenütt

Élményekben gazdagon hagytuk magunk mögött Türkmenisztán végtelen sivatagjait, hogy 80 napos utunk során

rákanyarodhassunk végre a több ezer éves Selyemút egyik legfőbb útvonalára

Kunya-Urgencs romvárosánál. Természetesen nem vezéráldozat nélkül! A 40 fokban pácolódó élményeinkbe belerondított az első nagyobb vírusunk, ami ekkortájt kezdte el szedni áldozatait a csapatból. Így a festői nádasok által szegélyezett határátkelő kifejezetten meghitté tette jó párunknak az ételmérgezését. A többieknek, akik ekkor még gyanútlanul röhögtek rajtunk – nem tudva mi vár még rájuk –, legfeljebb a nádasok szúrtak szemet a sivatagos napok után. Pedig az csak a környék egyetlen, bár híresen nagy folyójának közeledtét jelentette: az Amu-Darjáét, ami régebben az Aral-tót is táplálta. Igaz csak régebben, mert a Szovjetunió és azután utódállamai mindent megtettek, hogy lecsapolják a folyó Pamírból siető vízének nagy részét.

Visszatérve a határátkelésre, még főszponzoruknál, a Szerencsejáték Zrt.-nél sem tudtunk volna Tippmixen fogadni arra, hogy épp itt, Daşoguznál tudjuk az eddigi összes határátkelésünk közül a leggyorsabbat produkálni. Woody Allen után: „Istenem, ha minden ilyen flottul menne”. Néhány telefon és pár határőr határozott utasítására az átkelésre váró tömeg Vörös-tengerként vált ketté. Minden fönnakadás nélkül kelhettünk át Üzbegisztánba. Persze amit a sors könnyen ad, azt könnyen el is veszi. A túloldalon nem várt minket senki. Az autó, aminek el kellett volna vinnie minket Khívába, még mindig messze járt. Mindeközben ételmérgezésünk új dimenzióba lépett Üzbegisztán-külsőn.

A dögvész kíméletlenül szedte áldozatait azon a poros, kietlen úton,

hogy aztán kísértetként kövessen minket egészen Buharáig. Ezalatt legalább mindenki, akit a sorban korábban megelőztünk kinevetett minket a maga módján. De hát… na. Megérdemeltük. Nem kell protekciózni, örök tanulság.

Khíva

Khíva

A teljes évadunk egyik legfőbb mozgatórugója Vámbéry Ármin útja volt, amelynek Khívában és Buharában is emléket állítottak. Mivel a határhoz Khíva volt közelebb, így ott kezdtünk Üzbegisztánban. Sárközy Miklós felkészített minket a térség szépségére, de arra, amit ott láttunk, még mi sem számítottunk.

Xiva, vagy ahogy mondani kell, Khíva, egy igazi középkori ékszerdoboz.

A Selyemút egyik fontos állomása máig meg tudta őrizni sok évszázados hangulatát.
A nemrég felújított, városfallal körbevett óváros kövei gyönyörűen ragyogtak a kellemes 44 fokban – persze csak árnyékban. Mégis a hideg rázott ki minket, mikor Vámbéry nevét gyakorlatilag mindenki felismerte. Behunytuk a szemünket és elképzeltük, ahogy az egyik legnagyobb magyar felfedező e falak között sétálgatott. Khíva is büszke rá, ezért 2020-ra az egyik múzeumot róla fogják átnevezni – mi még a régi épületet láthattuk, ahol egy márványtábla állít emléket életének.

Vámbéry emléktáblája

Buhara

Kelet felé, Szamarkand és Khíva között félúton található Buhara, ahol annak idején Vámbéry is majdnem otthagyta a fogát, ugyanis itt bukott le 1863-ban. Na nem azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvet, hanem mert örömét kifejezve tapsolt egy vicc hallatán. Ilyet errefelé nem tesznek – bár igazat megvallva annyira már itthon sem –, de szerencsére ebből is ki tudta vágni magát.

Számunkra a lényeg azonban az, hogy Buhara is méltó helyen emlékezik meg Vámbéryről az Ark-erődítményben felállított különteremben. Hogy ez mekkora dolog? Mintha a budai várban lenne egy üzbég „nyugat-kutató” szobra a Magyar Nemzeti Galériában. Egyebek mellett pedig Buhara önmagában is megér egy misét. Építészete a keleti gyöngyszemek közt is kiemelkedik – hangulata Khívával vetekszik, hőmérséklete pedig egy pizzasütővel. A félsivatagosnak betudható vidék klímáján az sem segít sokat, hogy a város egy egybefüggő kőlemezre emlékeztet, amin kósza homokviharok játszanak a folyamatosan perzselő napsütésben.

Nagyon úgy tűnik, hogy erről a vidékről a felhők már rég elköltöztek.
Buharában találkoztunk azzal a férfival is, aki 1982-től mintegy másfél éven keresztül teljesített katonai szolgálatot Szombathelyen. Szép emlékeket őriz rólunk, a vendégszerető emberekről és arról az időszakról, melyből néhány történetet velünk is megosztott. Noha közel 40 év telt el, kis segítséggel még ma is emlékszik néhány magyar szóra. Ma boldog családapa és nagyapa, valamint egy tradicionális fürdő tulajdonosa, amit természetesen ki is próbáltunk. Nem volt fájdalommentes. Miután Danit papírcsákóvá hajtogatta a fürdő masszőrje, mi is megtapasztalhattuk, hogyan is viszonozza egy üzbég a réges-régen honfitársainktól kapott vendégszeretetet.

A több mint 2750 éves város

Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, ennek ellenére épp itt, Ázsia közepén mondtuk azt, hogy ez a város akár Európában is lehetne. A kultúrák kereszteződési pontjaként is emlegetett Szamarkandban nem voltak túlsúlyban a fejkendős hölgyek, sem a reggeli müezzinek – az afrikai Dar es-Salaam hangosabb volt. Egyszerre láttunk asszonyt, aki teljesen elfedte magát, de olyat is, akinek „fedetlen” volt a válla – először éreztük úgy, hogy a társadalom egyik oldala sem nézi rossz szemmel a 21. századot, meg a hamburgert és a blockbuster filmek plakátjait.

Szamarkandtól mégsem esett le az állunk. Talán Khíva és Buhara után már nehéz volt Szamarkandnak a kereszt, de a „Kelet legszebb főterétől” akkor is többet vártunk. Ha nem számítjuk bele az őrökkel való rövid intermezzót, amiben elmutogattuk, hogy vajon miért is vagyunk itt – kamerával és engedélyekkel –, úgy is legfeljebb egy óra alatt körbejártuk az „U” alakban elhelyezkedő belső udvaros épületeket.

Az UNESCO világörökségének részévé vált Registan téren Vámbéry és Stein Aurél is megfordult,
és bízunk benne, hogy további magyarok követnek majd minket. Talán csak rossz sorrendben közelítettük meg Szamarkandot. Mentségünkre legyen szólva, hogy az óváros zegzugos utcáin az a bizonyos 2750 év egyszerűen elhalványult az idők során.

Üzbegisztánon egyébként is érezhető a modernizáció és a globalizáció – különösen a szomszéd országokkal összehasonlítva –, ám Szamarkand Taskenttel együtt kimagaslik. Olyan érzésünk támadt, mintha a ’90-es évek Magyarországán járkáltunk volna, annyi különbséggel, hogy több luxusautó áll meg a zebráknál, mint otthon. Apropó, zebra. Az első ország a 3. évad során, ahol ismerik ezt a nemzetközi „graffitit”, és nem halálfélelemben kell átfutni az önkéntes GTA-versenyzők között.

Szamarkand

A selyemút egyik legfontosabb városa és a világ legjobb hamburgere

Szamarkand történelmét az Óperzsa Birodalom, Nagy Sándor, az iszlám uralom, majd Dzsingisz kán is színesítette, ám a szovjet hatás rengeteget vett el a fényéből. Nem úgy az amerikai. Épp mikorra a teljes stáb kiheverte élete gyomormérgezését, felfedeztük a világ legjobb hamburgereit. Alabamától New Yorkon át a Deák térig csak ugatják a Farsh (Фарш) burgereit. Nem vicc, aki Szamarkandba jár, az ki ne hagyja! Felszusszanhattunk végre a rettentő zsíros ételek után. Fontos megjegyezni, hogy amíg az iráni, türkmén, afgán ételek holtversenyben állnak a képzeletbeli dobogónk első fokán, az üzbég ételek még a részegen elkészített, odaégetett mirelit pizza szintjét sem nagyon ütik meg.

Jóllakottan és a betegségtől megszabadulva keltünk útra a „Szamarkandi Pontyemberhez”. Már ahogy mi neveztük el az egyik kedvenc interjúalanyunkat. Természetesen sok fiktív történet és nevetés vezetett minket odáig, hogy a térség legnagyobb pontytenyészetének kedves tulajdonosát ezzel a titulussal illessük – természetesen szimpátiánkat kifejezve. A halakat leszámítva itt is találtunk magyar vonatkozást, ugyanis halemberünk járt Magyarországon, hogy elhozza honfitársainak az általuk is legfinomabbnak tartott halfajtát, a magyar pontyot! Daninak még horgászni is volt ideje.

Termiz

Már jó előre jelezték nekünk, hogy a Szovjetunió egyik legelzártabb városába eljutni annak idején nagy kiváltság volt, ma meg csak simán felesleges. Ez pontosan így van. Termiz Ceaușescu Piteștijével vetekszik érdektelenségben. Bár Termiz mentségére legyen mondva, hogy alig pár kilométerre található tőle az afgán határ, pontosabban a híres Barátság-híd. Szívesen tettünk volna még egy kört a lüktető piacokon új táskák után, amik feladták eddigre a szolgálatot, de nem tehettük, várt minket Afganisztán és a magyar katonák.

Tűzimádók és lángoló lyukak Közép-Ázsiában – Hungarikumokkal a világ körül 2.

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöjük.

Tárgyalás Teheránban. Ez sose hangzik túl jól. Nekünk se volt egyszerű dolgunk. Márti és Miki szíve ennek megfelelően egy EKG-leletre emlékeztető tárgyalás cosinusait produkálta hosszú órákon keresztül, míg az arra illetékes szerv egyik vezetőjével folyt a nem kívánt eszmecsere. A forgatás teljes leállításától a mosolyszüneteken át a megállapodás reményéig minden eshetőség felmerült. Izzasztó pár óra volt. A kereslet-kínálat nehezen alakult ki. Túl kellett esni pár formaságon, míg körvonalazódni nem látszott a konszenzus: „Mi tényleg csak egy barátságos forgatócsoport vagyunk”, akik a magyar kultúra ereklyéit szeretnék odahaza bemutatni. Így nem volt más hátra, mint az áron való huzavona a forgatási engedélyről – hiába volt eleve spéci vízumunk.

Van úgy, hogy az ember nem kér, de kap. Mi egy „silent guide”-ot kaptunk az engedélyek mellé. Mindezt nem kevés pénzért. Sebaj, „több is veszett Mohácsnál”, elvégre csak a teljes vésztartalékunkat éltük fel rögtön a tizedik napon. Így kellett folytatnunk utunkat a következő 6 és fél epizódon keresztül. Az egyetlen sebhely, amit még jó darabig hordozni fogunk, hogy bármennyire is szerettünk volna, erre nem tudtunk felkészülni. Akármennyire is legálisan, a szabályokat betartva szerettünk volna forgatni Iránban, csak az indulásunk előtti nap derült fény a forgatási engedély szükségességére, hiába a hosszas egyeztetés árán megszerzett drága újságíró vízum…

Sebaj, mindenki boldog, és még sittre se kerültünk.

Mielőtt Yazdban újra egyesült a csapat, útközben megpihentünk Ázsia második legidősebb élőlényének lábánál, és kifújtuk magunkat. A legenda szerint maga Zarathustra ültette a ciprust.

Mint egy nagycsalád, úgy érkezett vissza Teheránból Márti és Miki, Szellem bácsival karöltve. Megkaptuk az engedélyt, hogy folytathassuk az utunkat Yazdba, Jászberény testvérvárosába. Oda, ahonnan a jászok származnak állítólag. Utazásunkat megelőzően volt szerencsénk ellátogatni Jászkisérre, hogy a saját szemünkkel is láthassuk a jász világtalálkozót, ahol rengeteget megtudtunk közös történelmünkről – tamáskodók most kapcsoljanak el. És arról, hogy hogyan is került Iránba Lehel kürtje. No meg felkerestük a yazdi Jászberény utcát is. Külön köszönjük Jászberény városának, hogy testvérvárosi kapcsolatuk ilyen magyar vonatkozásokat adott Yazdnak és Iránnak. Kevesen tudják, de a világ e szegletében magyarnak lenni jó. Úgy gondolnak ránk, mint távoli rokonokra.

„Imigyen szóla Zarathustra…”

Yazd azonban önmagában is unikum. Óvárosa egyedülálló és a világ kevés zoroasztriánus hívője közül is itt lakik a legnagyobb iráni közösség.

Meg is látogattuk a Tűz Templomát, ahol a zoroasztriánusok már 1550 éve töretlenül őrzik azt a tüzet, amelyet kommunikációs csatornaként használnak, hogy istenükhöz, Ahura Mazdához fohászkodjanak. Jut eszünkbe: tudja valaki, hogy ki a leghíresebb zoroasztriánus a világon?

A síita Vatikán

Szerettük volna képernyőre vinni, amit eddig – tudomásunk szerint – nyugati forgatócsoportnak még nem sikerült. A Mashhad szent negyedében található Astan-e Quds-e Razavi könyvtár belső, elzárt részében őrzik ugyanis az egyik legrégebbi írásos emléket a magyarokról. Pontosabban a magyar-finnugor rokonságot alátámasztó Risalát Ahmed Ibn Fadlán tollából.

Az izgalom és a feszültség továbbra is tapintható volt. Beengednek-e vagy nem? Felvehetjük-e az egyetlen megmaradt példányt vagy nem? Egyáltalán tényleg létezik-e még a könyv vagy csak a magyar történelemkönyvekben írnak róla? Efféle gondolatokkal indultunk el néma csöndben a mashhadi reggelen a siíta Vatikánba. Dobpergés. Kamerák élesítve, hangcucc betárazva. Ostromló seregként rontottunk ki az autóból, mikor végre megérkeztünk a főtérre, de lendületünket azonnal megfékezte egy strázsa. Ezzel vette kezdetét az ismét órákig tartó szervezés-vitázás a szent negyedet eltökélten „védelmező” karhatalmi egységgel, melynek második védvonalán már tartósan fönnakadtunk. A paprikás hangulatot ismét oldotta, hogy magyarok vagyunk. Hogy ebből mi sült ki, a világért sem spojlereznénk. Csak szombaton, 12.20-kor derül ki a TV2-n.

*

Sci-fi és sivatag Türkmenisztánban

A „Fehér város”

Eleinte kisebb meglepetésként könyveltük el a szépen sorjában álló egyenházakat Asgabatban, Türkmenisztán fővárosában. A végtelen fehér épületeket csak a szinte kihalt utcákon ténfergő fehér autók sora töri meg. „Vissza a jövőbe”… akár ez is lehetett volna asgabati utazásunk alcíme. De ez nem egy film és nem is fikció, habár mindannyian úgy éreztük. Mindenfelé márványházak sorakoztak. A hibátlan épületek aranyberakásai és a körforgalom centrumában álló króm szobor csillogása vakította el szemünket.

Az egész város úgy festett, mintha egy utópisztikus, science-fictionbe illő jövőképpel próbálnánk meg ábrázolni az ókori Rómát. Mindenhol a vakító fehérség és sterilitás volt az úr. Steril. Talán ez a legkifejezőbb, amivel ezt a modern csodákkal teli várost jellemezhetnénk. Igen nehezen dolgoztuk fel Asgabatot a sivatag szélén, pedig még a Szellem bácsitól vett búcsúnk is élénken élt bennünk.

Türkmenisztánban a ló nem csupán nemzeti állat. Hatalmas becsben tartják, kizárólag hátasnak használják őket. „Mi vagyunk az egyetlen nép, akinek a ló mindig csak a barátja volt.” Nem véletlen, hogy a jövőbe épített Ashgabat egyik „legszentebb” létesítménye, a több mint 1000 lovat számláló istállókomplexum. Itt tett látogatásunk alkalmával volt szerencsénk megismerkedni a ménes legkiválóbb állataival, az akal-teke lovakkal – amelyek közös ősre vezethetők vissza a magyar honfoglalók lovaival.

Mi ez a lángoló lyuk? 

„Door to Hell”, avagy Karakum Ragyogása, mondták a helyiek két tevetej shot között. A következő éjszakát a Karakum-sivatag mértani középpontja mellett készültünk eltölteni. Sivatag van sok helyen, de egy 20 méter mély és 70 méter átmérőjű lángoló kráterbe nem minden nap fut bele az ember.

Leírhatatlan az élmény, amit a dombon ülve éltünk át a sivatag közepén, csodálva a naplementét a kráter felett. S mikor úgy gondoltuk, hogy ezt már fokozni nem lehet, beköszöntött az éjszaka, és azonnal megértettük, miért is hívják Karakum ragyogásának. Van a kráter berobbantásáról egy vicces sztorink: a főszerepben szovjet tudósokkal, pár gyufával és egy gumiabronccsal.