Tűzimádók és lángoló lyukak Közép-Ázsiában – Hungarikumokkal a világ körül 2.

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöjük.

Tárgyalás Teheránban. Ez sose hangzik túl jól. Nekünk se volt egyszerű dolgunk. Márti és Miki szíve ennek megfelelően egy EKG-leletre emlékeztető tárgyalás cosinusait produkálta hosszú órákon keresztül, míg az arra illetékes szerv egyik vezetőjével folyt a nem kívánt eszmecsere. A forgatás teljes leállításától a mosolyszüneteken át a megállapodás reményéig minden eshetőség felmerült. Izzasztó pár óra volt. A kereslet-kínálat nehezen alakult ki. Túl kellett esni pár formaságon, míg körvonalazódni nem látszott a konszenzus: „Mi tényleg csak egy barátságos forgatócsoport vagyunk”, akik a magyar kultúra ereklyéit szeretnék odahaza bemutatni. Így nem volt más hátra, mint az áron való huzavona a forgatási engedélyről – hiába volt eleve spéci vízumunk.

Van úgy, hogy az ember nem kér, de kap. Mi egy „silent guide”-ot kaptunk az engedélyek mellé. Mindezt nem kevés pénzért. Sebaj, „több is veszett Mohácsnál”, elvégre csak a teljes vésztartalékunkat éltük fel rögtön a tizedik napon. Így kellett folytatnunk utunkat a következő 6 és fél epizódon keresztül. Az egyetlen sebhely, amit még jó darabig hordozni fogunk, hogy bármennyire is szerettünk volna, erre nem tudtunk felkészülni. Akármennyire is legálisan, a szabályokat betartva szerettünk volna forgatni Iránban, csak az indulásunk előtti nap derült fény a forgatási engedély szükségességére, hiába a hosszas egyeztetés árán megszerzett drága újságíró vízum…

Sebaj, mindenki boldog, és még sittre se kerültünk.

Mielőtt Yazdban újra egyesült a csapat, útközben megpihentünk Ázsia második legidősebb élőlényének lábánál, és kifújtuk magunkat. A legenda szerint maga Zarathustra ültette a ciprust.

Mint egy nagycsalád, úgy érkezett vissza Teheránból Márti és Miki, Szellem bácsival karöltve. Megkaptuk az engedélyt, hogy folytathassuk az utunkat Yazdba, Jászberény testvérvárosába. Oda, ahonnan a jászok származnak állítólag. Utazásunkat megelőzően volt szerencsénk ellátogatni Jászkisérre, hogy a saját szemünkkel is láthassuk a jász világtalálkozót, ahol rengeteget megtudtunk közös történelmünkről – tamáskodók most kapcsoljanak el. És arról, hogy hogyan is került Iránba Lehel kürtje. No meg felkerestük a yazdi Jászberény utcát is. Külön köszönjük Jászberény városának, hogy testvérvárosi kapcsolatuk ilyen magyar vonatkozásokat adott Yazdnak és Iránnak. Kevesen tudják, de a világ e szegletében magyarnak lenni jó. Úgy gondolnak ránk, mint távoli rokonokra.

„Imigyen szóla Zarathustra…”

Yazd azonban önmagában is unikum. Óvárosa egyedülálló és a világ kevés zoroasztriánus hívője közül is itt lakik a legnagyobb iráni közösség.

Meg is látogattuk a Tűz Templomát, ahol a zoroasztriánusok már 1550 éve töretlenül őrzik azt a tüzet, amelyet kommunikációs csatornaként használnak, hogy istenükhöz, Ahura Mazdához fohászkodjanak. Jut eszünkbe: tudja valaki, hogy ki a leghíresebb zoroasztriánus a világon?

A síita Vatikán

Szerettük volna képernyőre vinni, amit eddig – tudomásunk szerint – nyugati forgatócsoportnak még nem sikerült. A Mashhad szent negyedében található Astan-e Quds-e Razavi könyvtár belső, elzárt részében őrzik ugyanis az egyik legrégebbi írásos emléket a magyarokról. Pontosabban a magyar-finnugor rokonságot alátámasztó Risalát Ahmed Ibn Fadlán tollából.

Az izgalom és a feszültség továbbra is tapintható volt. Beengednek-e vagy nem? Felvehetjük-e az egyetlen megmaradt példányt vagy nem? Egyáltalán tényleg létezik-e még a könyv vagy csak a magyar történelemkönyvekben írnak róla? Efféle gondolatokkal indultunk el néma csöndben a mashhadi reggelen a siíta Vatikánba. Dobpergés. Kamerák élesítve, hangcucc betárazva. Ostromló seregként rontottunk ki az autóból, mikor végre megérkeztünk a főtérre, de lendületünket azonnal megfékezte egy strázsa. Ezzel vette kezdetét az ismét órákig tartó szervezés-vitázás a szent negyedet eltökélten „védelmező” karhatalmi egységgel, melynek második védvonalán már tartósan fönnakadtunk. A paprikás hangulatot ismét oldotta, hogy magyarok vagyunk. Hogy ebből mi sült ki, a világért sem spojlereznénk. Csak szombaton, 12.20-kor derül ki a TV2-n.

*

Sci-fi és sivatag Türkmenisztánban

A „Fehér város”

Eleinte kisebb meglepetésként könyveltük el a szépen sorjában álló egyenházakat Asgabatban, Türkmenisztán fővárosában. A végtelen fehér épületeket csak a szinte kihalt utcákon ténfergő fehér autók sora töri meg. „Vissza a jövőbe”… akár ez is lehetett volna asgabati utazásunk alcíme. De ez nem egy film és nem is fikció, habár mindannyian úgy éreztük. Mindenfelé márványházak sorakoztak. A hibátlan épületek aranyberakásai és a körforgalom centrumában álló króm szobor csillogása vakította el szemünket.

Az egész város úgy festett, mintha egy utópisztikus, science-fictionbe illő jövőképpel próbálnánk meg ábrázolni az ókori Rómát. Mindenhol a vakító fehérség és sterilitás volt az úr. Steril. Talán ez a legkifejezőbb, amivel ezt a modern csodákkal teli várost jellemezhetnénk. Igen nehezen dolgoztuk fel Asgabatot a sivatag szélén, pedig még a Szellem bácsitól vett búcsúnk is élénken élt bennünk.

Türkmenisztánban a ló nem csupán nemzeti állat. Hatalmas becsben tartják, kizárólag hátasnak használják őket. „Mi vagyunk az egyetlen nép, akinek a ló mindig csak a barátja volt.” Nem véletlen, hogy a jövőbe épített Ashgabat egyik „legszentebb” létesítménye, a több mint 1000 lovat számláló istállókomplexum. Itt tett látogatásunk alkalmával volt szerencsénk megismerkedni a ménes legkiválóbb állataival, az akal-teke lovakkal – amelyek közös ősre vezethetők vissza a magyar honfoglalók lovaival.

Mi ez a lángoló lyuk? 

„Door to Hell”, avagy Karakum Ragyogása, mondták a helyiek két tevetej shot között. A következő éjszakát a Karakum-sivatag mértani középpontja mellett készültünk eltölteni. Sivatag van sok helyen, de egy 20 méter mély és 70 méter átmérőjű lángoló kráterbe nem minden nap fut bele az ember.

Leírhatatlan az élmény, amit a dombon ülve éltünk át a sivatag közepén, csodálva a naplementét a kráter felett. S mikor úgy gondoltuk, hogy ezt már fokozni nem lehet, beköszöntött az éjszaka, és azonnal megértettük, miért is hívják Karakum ragyogásának. Van a kráter berobbantásáról egy vicces sztorink: a főszerepben szovjet tudósokkal, pár gyufával és egy gumiabronccsal.

A Jazdi Jászberény utca

Irán egyik legérdekesebb városa a sivatagban található, 450 ezres város, Jazd. A település 2017-óta az UNESCO kulturális világörökség része, köszönhetően kiemelkedő kultúrájának, amely „a sivatagi túléléshez szükséges, korlátozottan rendelkezésre álló javak felhasználásának élő tanúja”.

A települést sokan látogatják a magyarok, köszönhetően a jász magyar rokoni kapcsolatoknak, hiszen a város neve, és a „jász” népcsoport nevének egybeesése nem véletlen. A város és a környék, a jászok eredeti lakóhelye, nem véletlen, hogy Jazd 2007-óta Jászberény testvérvárosa.

Térkép

A Jászberény és Jazd kapcsolata az előző évezred végére nyúlik vissza. A jászok 1995-ös világtalálkozóján ajánlotta Irán budapesti nagykövete, a két város közötti együttműködést, a „testvéri kapcsolatokra” tekintettel. A magyar város első küldöttsége 1996-ban látogatott a városba, míg rendszeresen érkeznek iráni küldöttségek is a jászsági városba.

Az iráni városban Jászberény iránti tiszteletből még Jászberény utcát is találhatunk. A két város közötti barátságot több ajándék is szimbolizálja. Jazd főterén állították ki Jászberény ajándékát, Lehel kürtjét, míg a jászsági város térplasztikája is megtalálható az iráni városban. 2013-ban az iráni város egy széltoronnyal ajándékozta meg Jászberényt, amely a jellegzetes építménye Jazdnak és környékének, a széltorony azóta is a Jászberény városát díszíti.

Olvasd el a többi Ázsia-cikkünket.