#8 „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.”

Zoboralja, Felvidék kultikus vidéke. Alig másfél órára a Dunától, a magyar határtól, ott, ahol talán a leggyorsabb lehetne az asszimiláció. Nyitrától keletre, a Garam völgyétől nyugatra, már 100 éve is főképp tótok éltek, ám valami csodálatos módon megmaradt itt alig egy tucat magyar falu is. Túlélve a XX. századot, az üldöztetéseket, kitelepítéseket, asszimilációt.

Ha egyszer egy hollywoodi producer megreked abban a liftben, ahol mi is, feltétlenül meséljük el Esterházy János történetét. Az Aragorn karakterébe oltott Bibó Istvánt, a felvidéki magyarok mártírját, a valaha volt talán legnagyobb kaliberű magyar politikust.

„Nekünk hős, a szlovákoknak fasiszta háborús bűnös. Most magánterületen vagyunk, csak is ezért állhat itt a zarándokközpont.”

 Tudjuk meg Paulisz Mariántól, Alsóbodok polgármesterétől. Neki és családjának szintén sokat köszönhet a felvidéki magyarság, hiszen a texasi ranchra emlékeztető hatalmas zarándokközpont az egyetlen, amely méltó módon mutatja be Esterházyt és küzdelmét. A lengyel anyától és magyar apától származó Esterházy élete nemcsak, hogy könyvbe illő, de tanulságos korunk szájhőseinek is, akik rendre a rövidebb utakat választják.

„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.”

Mondta Esterházy 1938 után, amikor az első bécsi döntéssel Felvidék magyar többségű részei visszakerültek az Anyaországhoz –, ám ő mégis inkább Szlovákiában maradt az ott rekedt 70 ezer magyarral, akiket a döntés nem csatolt vissza. 1942. május 15-én, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselőjeként az egyedüli volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Később, Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott. A szovjet megszállás első óráiban pedig fölemelte a hangját a sorozatos jogsértések, és a magyar kisebbség ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények ellen.

Meghallgatták? Változtattak bármin? Elszégyellték magukat? Nem. Letartóztatták és a gulágra hurcolták, miközben a csehszlovák hatóságok távollétében halálra ítélték. Ezt később “kegyelemből” életfogytiglanra változtatták. Amíg számos zsidószervezet,  és a katolikus egyház is hősként tiszteli, addig Szlovákiában még 2020-ban is hazaárulónak, fasiszta háborús bűnösnek tartják – jogilag.

„Valljuk be, az átlag szlovákokat tökéletesen hidegen hagyja ez a kérdés, nem érdekli már őket Esterházy, a magyarság. Legtöbben azt se tudják ki volt.”

 Meséli nekünk Marián, aki folytatva Édesapja munkáját, oroszlánrészt vállal az Esterházy rehabilitálásáért folytatott küzdelemben.

Gyorsan repült az idő a zarándokközpont bejárásával, és a Kofola kortyolgatásával. Apropó Kofola: innen is bocsánat, de a stábtagok egyöntetűen arra szavaztak, hogy az üdítőnek álcázott ihatatlan ízű feketecukorszörnyet nem vesszük fel a stáb kedvenc italai közé. Persze ha valaki Felvidéken jár, azért kóstolja meg!

– „Miért nem Dunaszerdahelyen tanítasz?
– Abban mi a kihívás? A gímesi iskola a Zoboralja legészakibb magyar intézménye.”

Meséli Peti és Angie, miközben baktatunk fel a Nyitrai várba. Foglalkozásukat tekintve Peti tanár, Angie tájépítész, fiatal magyarok Zoboralján. Baktatunk… na igen, barokkos túlzás. Igazából lóhalálában vágtattunk fel a várba, hiszen a nap vészesen gyorsan ment le. Hangbeállás, kamera forog, fény még 10 percre elég, DE… Az idő mintha lelassult volna, egyszer csak komótosan felénk poroszkál egy kockaformájú Tót atyafi – aki véletlenül sem Mikszáth regényéből lépett elő – bizonyságot téve a híres jószomszédi viszonyról. Ékes szlovákságával gyorsan közölte velünk, hogy itt bizony nem forgathatunk. Ezt is megéltük a 33. napon, elzavartak minket egy helyszínről. (Valószínűleg Sólyom László elzavarásából merítve vált ilyen rutinossá.)

– „Efféle lehet az együttélés Zoboralján?
– Szerencsére nem. Sőt az az igazság, hogy sok szlovák jobban áll a magyarokhoz, mint maguk a magyarok.
– Mármint a szlovák, magyar iskolába íratja a gyerekét, a magyar meg szlovákba?
– Ilyen is előfordul, de főképp arra gondolok, hogy az átlag fiatal szlovák már nem fél és épp ezért nem utál minket. Inkább látja a realitást, hogy kevesen vagyunk, és csak megmaradni szeretnénk.”

(Ha valakinek szemet szúr majd, akkor igen, ezért volt sötét a 7. rész vonatkozó jelenetében.)

Van a globalizációnak előnye is. A szúrósszemű XX. század kérdéseit – honnan jöttél? Milyen a vallásod? – fölváltotta a lájk- és a kattintáskultúra. Az számít, ki lovagolja meg jobban az intsa, tiktok hullámokat. Ennek a világnak a nyelve pedig egyre kevésbé a magyar, vagy akár a szlovák. A lájkoknak ráadásul csak nevük van, nemzetiségük nincs, így nehéz lesz normális szülők hiányában elképzelni, hogy a szórvány nyugatra tekintő részein az új generációk megőriznek valamit az elmúlt 1000 év magyar kultúrájából. Felismerve a szomorú valóságot, egész Pozbáig siettünk megnyugvásért.

„Ez az otthonom, mert már a szüleimnek is ez volt, ahogy a nagyszüleimnek is. Itt szeretek élni, ezért is viszem tovább a családi vállalkozást. Ide kötnek a gyökereim.”

Pozba, kis falu, alig párszáz lakossal bújik meg Zoboralja dombjaitól délre, az alföld lábai előtt. Itt találkoztunk Norbival, a helyi fiatal borásszal. Pozbára a búcsújáróhely miatt jönnek a magyarok. Mondjuk a koronavírus miatt a kis völgy, ahol a kápolna található úgy nézett ki, mint egy 2020-as fesztivál. Sehol senki, csak a természet – és mi. Van Norbinak azonban egy körtefája, ami  még a trianoni döntés előtt hajtott ki a földből és ontja magából a pálinkát még most, a Covid idején is.

„Pozsony 247 évig volt magyar főváros, most magyart is alig találni.”

Már említettük, hogy a zene fontos eleme az idei évadunknak. Ebben az epizódban sincs ez másképp. Pozsonyban találkoztunk a For You Acapella zenekarral, akikkel nagy öröm volt dolgozni. Az eredményt februárban láthatjátok a Tv2-n és a YouTube csatornánkon! Persze az egykori magyar fővárost nem felejtettük el újra felfedezni – bár ezúttal kicsit másképp. Hajnali ébredés, hűvös szél, indul a küldetés. Elhaladunk az országgyűlésünk egykori épülete mellett, megállunk egy téren, mikrofon fel, kamera forog:

Találunk-e magyarul beszélő embert az egykori magyar fővárosban?

A maszk is megnehezíti ugyan a kommunikációt, ám a legtöbben a kis táblánk feliratára is csak a fejüket rázzák:

„Beszél magyarul?”

Néhányan megállnak, próbálnak segíteni, úgy állnak hozzánk mintha turisták lennénk. Volt olyan fiatal, aki angolul meséli, hogy nagymamája magyar, de ő már nem beszél magyarul. Aztán Apuka a gyermekkel, de az apa csak a fejét rázza. A fiatal lányok, szintén kapufa. Úgy voltunk vele, hogy addig állunk itt, ameddig nem jön szembe egy ember, aki beszéli a nyelvünk. Az, hogy sikerrel járt-e a próbálkozásunk már csak februárban derül ki.

„Mindenki azt gondolja, hogy a csehek, meg a szlovákok ugyanolyanok. Na, ez egyáltalán nincs így.”

 Prága, az ablakon kihajítások városa. Meg persze a sör és a csülök, ami eszünkbe jut a cseh főváros kapcsán. De mi nem ezért látogattunk ide. Prágában ugyanis működik egy magyar diákszövetség. Ők az Ady Endre Diákkör. Csehország legrégebb óta működő magyar diákszervezete.

„A többség Felvidéken képzeli el a jövőjét, onnan származunk, oda is szeretnénk visszamenni. Valamit vissza szeretnénk adni, mert nekünk még fontos, hogy honnan jövünk.”

A diákkör tagjaival, a híres prágai U Fleků sörözőben találkoztunk, ahol egyébként képtelenség asztalhoz jutni foglalás nélkül. Most azonban a prágai kocsmák olyanok, mint Krisztus sírja húsvét negyednapján… A koronavírus járványnak talán ez az egy előnye volt a forgatásunk szempontjából. A diákkör tagjai szinte kizárólag felvidéki magyarok. Szinte. Dávid ugyanis prágai magyar. Talán még nagyobb meglepetés ez, mint amikor bukaresti magyarokkal találkoztunk. Dávid szülei itt, a diákkörben ismerték meg egymást, és most ő is itt tanul. Így a prágai magyar diákokkal vettük nyakunkba a várost. Kisvakond és Svejk minden mennyiségben, sörözők végeláthatatlan sora, és a kihalt Károly-híd.

– „A szlovákokra azt mondja a cseh, hogy olyanok, mint mi.
– Jaj, ezt ugye nem azért mondják, mert ilyen sótlannak látnak minket?
– Azért a csehekhez nem lehet a szlovák komorságot hasonlítani. Ha pedig nem a csehek, akkor csak mi lehettünk rájuk ilyen hatással.”

Antropomorfizmus helyett, inkább a magyar emlékekre koncentráltunk, amiből meglepően sok van Prágában. Itt tanult például a magyar történelem egyik legellentmondásosabb személye Görgei Artúr, és innen csatlakozott a magyar szabadságharchoz is. De van itt emléktáblája a szintén tanulmányokat folytató Rákóczi Ferencnek is. A prágai magyar diákok 1957 óta minden március idusán koszorúznak Rákóczi Ferenc emléktáblájánál, idén is, koronavírus-járvány ide vagy oda. Még a végén kiderül, hogy Prága legrégebbi folytonos megemlékezését egy magyar szervezet tartja.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Idén könnyebb terepet választottunk ugyan, de sokkal nehezebb témát. Trianon 100. évfordulóját a fiatalok szemén keresztül feldolgozni a Covid szorításában, embert és lelket próbáló feladat. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 4. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek! 

Olvassatok és kövessetek minket továbbra is! Köszönjük!

Facebook
Instagram
YouTube

#7 „Kapálással lehetett beszerezni az infókat. Ki házasodott, ki halt meg…”

Ha Szlovákia, akkor Csorba-tó, síelés, sztrapacska – de nem nekünk. Mi ezúttal sem a turista ösvényeket, a „soft power” erejét keressük, hanem az alig, vagy meg nem énekelt történeteket, amik nekünk fontosak. Mondjuk interjúalany nélkül nehezebb…

– Itt kellene már lennie.
– Talán elfelejtette.
– Ne várjunk tovább, keressünk mást!

Egy teltkarcsúbb bácsi sziluettje tűnt fel a Nagyszelmenci templom fái közt.

– Én nem vagyok túl kameraképes, de a kultúr felől mintha hallanék valamit.

Milyen igaza volt. Ahogy közeledtünk, úgy erősödött föl az énekszó. Magyarok voltak. Bár errefelé ez még mindig nem nagy dolog. Az Ung-vidéket nem tudta úgy megrágni a XX. század – majd Szlovákia 27 éves síelős, csorba tavas ölelése –, hogy Petiék szlovákul dalolásszanak egy legénybúcsú alkalmával.

– Éneklésben a falunak nagy múltja van, hallottatok már róla?
– Vujity Tvrtko nem rég csinált egy doksifilmet.
– Persze, de azt tudtátok, hogy itt közel 40 évig kapálással lehetett beszerezni az infókat? Ki házasodott, ki halt meg. Mikor Kisszelmenc kisebb részét levágták a Szovjetuniónak Nagyszelmencről, egyszerűen kettévágták a falunkat. Egy teljesen magyar falut. Teljesen abszurd.

A határt egy nap alatt húzták fel 1946-ban. Aki épp boltban, vagy templomban volt, az így járt. Vissza már nem mehetett. Petiék elmesélték, hogy vágtak ketté és tettek tönkre egyik pillanatról a másikra családokat, ahogy azt is, mit találtak ki a helyiek, hogy túljárjanak a kommunista vasöklök eszén. A hirtelen jött határvonalak firkálása közepette a földek elosztására már nem figyeltek, így például a kapálást ürügyül felhasználva jártak ki az emberek, hogy a két Szelmenc infót cseréljen. Mivel a két falu közti kommunikációt a szovjetek és a csehszlovákok megtiltották, így dalban mondták el, hogy:

„… a Ferike elvette Terikét, örül a család, csuhajja.”

Néha mégis csak jól jön ez az enigmának is betudható titkos nyelvünk. Könnyes szemmel hagytuk ott Petiéket és az Ung-vidéket. Jobb szerettünk volna egy kicsit énekelni velük az egészségükre – immáron szabadon –, de várt minket Kassa.

„Nagyon szeretnék itt maradni, de munkahelyek nélkül KIHÍVÁS.”

Ezt már Szabolcs mondta hozzátéve, hogy 2020-ban már igazából két Szlovákia létezik, nyugat és kelet. Kassán, mint a kelet központjában ugyan jobb a helyzet, de az emberek tömegesen mennek el. Bár Kassa belvárosában sétálva nem értettük, hogy aki ideszületett, miért megy el. Túlzás nélkül Európa egyik legszebb városa. Az egykori vármegye székhely még ma sem groteszk mása önmagának. Az már egy más kérdés, hogy a fiatal szlovák állam nem tudja feloldani a magyar emlékek és a szlovák történelem címerekben, feliratokban, festményekben manifesztálódó ellentmondását. Lépten-nyomom magyar emlékekbe bukkanunk, de ez a laikus számára egy valódi kihívás, hiszen a románoknál bevett elhallgatás helyett a szlovákok inkább csak kiírják, hogy:

„ XY, magyar építész”

Igen, így nehéz. Ráadásul a felvidéki magyarok Esterházy János példájából tanulva – vagy épp nagyon is nem – félnek. Félnek a kitelepítések, elnyomások miatt kialakult berögződésektől. Jobban, mint a Kárpát-medencében bárhol.

„Sajnos a felvidéki magyarokra nagyon is jellemző az asszimiláció, ami általában a szlovák iskolákba történő beiratkozással kezdődik. Könnyebb lesz ott a gyereknek, szokták mondani.”

Amíg nyugaton, vagy szerte a Kárpát-medencében épp, hogy igyekeznek kétnyelvű oktatást adni a gyerekeknek, addig Szlovákiában nem. A turbószlovák gondolkodásnak meghunyászkodva a szemünk láttára lesznek a Nagyokból – Nagyovák, Lászlókból – Laslovák, mert úgy ugye jobb lesz a gyereknek… Szerencsére azért Esterházy szelleme is tovább él, vannak még 2020-ban is Vasil Petik, Czáboczky Szabolcsok, így volt értelme nem leinni magunkat a sárgaföldig bánatunkban.

Márai Sándor városában már nem vagyunk sokan. A valaha színmagyar kulturális központ, Kelet-Magyarország ékköve negyedmilliósra nőtt, a magyarság száma pedig alig 5000-re csökkent. Elfogytunk, szlovákká váltunk, elköltöztünk, Kassa Kosice lett. A felvidéki magyarság azonban még nincsen elveszve, van itt Diákhálózat, Gombaszög, Martos, fiatalok, akik még nem „Netflix & Chill” közben várják a megváltást.

Elmélkedve a világ dolgain, azért olajat is cseréltünk az addig remekül muzsikáló hibrid Vitaránkba és átsuhantunk Eperjesre, hogy Maléter Pál városában bolyongjunk. Szabolcs és Peti mondatai jártak a fejünkben. Ha 100 év Trianon óta ilyen lenyomatot hagyott a magyar kultúrán, az emberekben úgy általában, akkor ez fordítva hogy-hogy másképp történt?

„Ha nem lett volna a mai Szlovákia Magyarország évszázadokig, ma szlovákok sem lennének. Cseh, morva, legfeljebb lengyel lenne a szlovák És ezt talán még ők is tudják. az más kérdés, hogy ettől mi még fogyunk. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy ami 1000 évig úgy volt és most 100 éve nem, az még semmit sem jelent. Gondoljunk csak a zsidókra, örményekre, feketékre az USA-ban. Tanulnunk kell, nem eltűnnünk a térképről lustaságunkban”

Átszelve Sáros és Szepes vidékét, tátott szájjal álldogálva Közép-Európa legnagyobb vára, a Szepesi vár előtt, megérkeztünk a Csorba-tóhoz. Főszponzorunkkal a Szerencsejáték Zrt.-vel nagy összegben fogadhattunk volna, hogy hiába a Covid, hiába az eső, turistákból és a kirakodóvásárok félkínai – kínai termékekből így sem lesz hiány. A Magas-Tátra lábain ereszkedve végül megérkeztünk a történelmi Magyarország és egyben Szlovákia legészakabbik megyéjébe, ahol még ma is élnek magyarok.

Ők az árvai magyarok.

Lehetnek mára maximum negyvenen, messze északon, a lengyel-cseh határon. Nem akármilyen történet az övék. Főleg, hogy 2021-ben az is kiderül, a stáb melyik tagja származik Alsókubinból.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Idén könnyebb terepet választottunk ugyan, de sokkal nehezebb témát. Trianon 100. évfordulóját a fiatalok szemén keresztül földolgozni, a Covid szorításában, embert és lelket próbáló feladat. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 4. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek! 

Olvassatok és kövessetek minket továbbra is! Köszönjük!

Facebook
Instagram
YouTube