#3 Costa Rica, a biztonságos Venezuela

Mondjuk, hogy mennyire biztonságos az relatív, tőlük például lába kélve elmászott a drónunk már az első hajnalon, de ne legyünk ilyen negatívak. San José, a főváros fényeit megpillantva többünknek Budaörs látképe jutott eszébe az M1-M7 bevezetőről – bár itt közel félmillióan élnek, illetve 1172 méteren terül el a Kordillerák egy nagyobb völgyében. Apropó földrajz.

„Sose értem azokat, akik San Joséban élnek, én próbáltam – nem jó hely. Costa Ricában annyi csodálatos tengerparti rész van, kinek kell akkor San José.”

Bakó Janira hallgatva neki is indultunk a Csendes-óceánnak. Választhattuk volna a parti utat, de mi nem azt tettük. Mi a jó kis hegyes 3000 méteren kanyargó szerpentineket választottuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy Janival megbeszéltünk egy köztes megállót: egy messze-földön híres kávéültetvényt.

A Bányai László-szál.

Biztos mindenki ismeri a kávés Unicumot – nem? Sebaj. Majd most. Bányai László a ’80-as évek végén pattant meg a kommunista Magyarországról és meg sem állt az Egyesült Államokig, ám egy idő után azt is kinőtte és Costa Ricába tette át a bázisát.

A fővárostól nem messze, Naranjo de Alajuelaban, az egyik legősibb kávéültetvények közül vett magának egy darabkával és igazi pionírként megkezdte Costa Rica legfőbb tevékenységét. A kávétermesztésbe pedig annyira belejött, hogy még a legrégebbi magyar cég, az Unicum számára is maradt energiája: Így készül a Chocapic, a kávés Unicum.


„Aaa. Lazlo! I know him. The crazy hungarian guy.”

Mondták a helyiek kedves mosollyal egy-két anekdota közt. László igazi jelenséggé nőtte ki magát hamisíthatatlan magyar akcentusával és hatalmas szívével. Ám sajnos László bármennyire is szerette volna, nem tudott velünk lenni, segítségét azonban innen is köszönjük!

Szerencsére Bakó Jani azonban bemutatta nekünk Ricardót és családját. Pontosabban mutatta volna, ha azon a bizonyos parti úton megyünk. Ugyanis, aki figyelt anno föci órán, az tudja, hogy a trópusokon két féle időjárás létezik: az esős és a száraz. Nekünk sikerült az esős évszak kellős közepén megérkeznünk. Jó buli volt.

A cliffhanger.

„A táj egészen elképesztően szép, dzsungel itt, dzsungel ott, a messze távolban pedig már látszik az óceán is.” – mondtuk a hegytetején, majd elkezdtünk ereszkedni Ricardoék ültetvényei felé. Még egy hercegkúti szüreteléshez is átgondolja az ember, hogy milyen kanyarokat vegyen be, nem hogy 3000 méteren.
Alaska és Siberia települések közt aztán a megkezdett ereszkedésünk kritikus ponthoz érkezett. Leért a 4×4 alja és a sóderes, kavicsos út az eddigi 10%-os emelkedőről 40%-osra változott. Mindeközben természetanyánk lágy szemerkélő esőt küldött ránk. Egy darabig ügyesen evickéltünk lefelé, míg nem elfogyott az út.

„No. No. No. No hay manera Señor.”

Mondta az út legvégén éldegélő néni. Hála a jó Istennek hallgattunk rá, bár egyikünk azért lecsekkolta az útnak álcázott lejtőt. Ám hamar rá kellett jöjjünk, ha ott tovább megyünk, vagy meghalunk, vagy csak simán árokba borulunk. Ugyanis az út egyszerűen leszakadt a semmibe. Így győzött a józan ész és visszafordultunk.

Zsebkendőnyi területen megfordulni, szakadékba nem beesni – pipa. Fölmenni pár púpos útdarabkán – pipa. A szappanná ázott csúszós 40%-os emelkedőn kanyarral a tetején visszacsúszni métereket és alig fél méterrel megállni egy sziklafal előtt – az is pipa.

„Ez nem fog összejönni!”

Egy napra rá, hogy a drónunk egy taxiban mást választott gazdájának, Almási Miklós kiejtette e mondatot a száján. Mindünkben megállt a levegő. Hogy miért? Miki mászott már le a világ második legnagyobb kanyonjába – egy drónért – vezettünk éjszakákba menően gyerekkatonák közt Fekete-Afrikában, voltunk komptöröttek, kapott el minket sárlavina, megjártuk Afganisztánt kíséret nélkül, de most mondta először, hogy ez nem fog összejönni.

Így hívtuk Bakó Jancsit, hogy varázsoljon. Persze öröm az ürömben, hogy egyáltalán volt még netünk, illetve egy kevésbé lejtős szakaszunk, ahol a kocsi kicsit megpihenhetett, amíg a megmentősereg megérkezett. Malmoztunk, számoltuk a számunkra ismeretlen madarakat, aztán nem volt mese, jött az a bizonyos esősévszak. Pontosabban egy felhő leszállt közénk és mind egy nagy kollektív párává váltunk.

Ricardó és Estebán.

Ha vannak rendes emberek, akkor bizonyára ez a két ember lehetett az osztályfőnökük. Mint annak idején a földrész első spanyoljai, machetével a kezükben jelentek meg autószörnnyel a lábuk között, ingben, kalapban. És persze ott volt a mosolygós strandpapucsos Bakó Jani is Magyaralmásról. Nem épp így képzeltük el az első találkozást.

Két acélkötés rögzítés közben megtudtuk, hogy Ricardo épp kislánya szülinapjáról sietett el, mikor megtudta, hogy segítenie kell. Öccse Estebán pedig friss házasként valószínűleg szintén nem arra vágyott, hogy vadidegen magyarokat toljon fel a hegyen – az akkor már szakadó esőben.

Szerencse, te hol vagy?

Ekkor úgy esett, hogy mindent bevetve föl tudunk majd kecmeregni vontatókötélen valahogy a kanyargós utakon, de nem szpojlerezünk többet. Legyen elég annyi, hogy Janival és Ricardóval előrementünk, hogy a szülinap ne csússzon tovább. Egyúttal meg is lestük, hogyan születik a kávé.

Az állunk leesett, amikor Budapesten edzett ízlelőbimbónk valami édeskés szeder hibrid gyümölcsöt kóstoltak, a kávébab korai állapotában. Mondhatni elég sok lépcsős folyamat az, hogy a magaslati levegő bokorcsírái a poharunkban ránk mosolyogjon minden reggel.

Megmutassam a pörkölést?

Mivel a legtöbb kávé-művelő magának pörköli a kávét, nem ám pörkölve veszi. Így Jani megengedte, hogy belessünk kollégája, a környék legjobb bajszával rendelkező baristája, José rejtelmeibe. Jani eközben már melegített, hogy a saját specialitását is megmutathassa a stábnak.

Ki nem találnánk, a Böiler pólóban életigenlően mosolygó Janiról, hogy ő bizony élelmiszermérnököket meghazudtoló módon főzi Costa Rica egyik legjobb sörét. Pedig, de. Jani és Csiki, – Jani koraérett kiskutyája – aztán körbesétáltatott minket a Barú folyó és a Csendes-óceán torkolatától délre. Rég láttunk ennyi pálmafát kapaszkodni a nyugati széltől.

„Ez egy kifejezetten szörfös hely, bár most nem olyan nagyok a hullámok.”

Nem olyan nagyok? Ha a két-három méter nem elég nagy, mekkora lehet teljes páncélzatban? Ám sajnos ezt nem volt időnk kivárni, másnap vissza kellett csorognunk San Joséba, ezúttal azonban nem bíztuk a véletlenre és a parti utat választottuk. Jó döntés volt.

A paradicsomi partokról a fővárosba visszaérve némelyikünk mély depresszióba esett. A felborított kukásdoboz építészeti stílusára emlékeztető San Josét eddig minden főváros überelte, ahol az utóbbi években jártunk. Ám így is tettünk pár sétát, hátha találunk egy-egy klassz helyet. Egy kedves „Tico” – így becézik magukat a costa ricaiak – megmutatta nekünk a kedvenc piacát. Köszönet érte innen is! Nélküle nem láthattunk volna lajhár méretű yuccákat.

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.

Puszi és pacsi…

E heti zenénk a csodálatos Costa Ricából származik. Most egy igazán friss és üde dalocskát hoztunk Nektek!, menő klippel. Fogadjátok sok szeretettel!

Cocofunka – Coleccionista

#2 Venezuela, miért kellett, hogy így legyen?

Olaj, földgáz, arany, gyémánt, banán, a legszebb karibi tengerpartok és még sorolhatnánk, mi minden van ebben az ékszerben, amit Venezuelának hívnak. Ma mégis öt órás sor áll a benzinkutakon, a hivatalos minimálbér pedig három dollár körül mozog. Azt meg hogyan? Merül föl jogosan a kérdés bennünk.

Venezuela „bezzeg országból” a pokolba ugrott

Spanyolok, németek, olaszok, portugálok, meg persze magyarok tízezrei mentek a világháború után új otthonra lelni a „kis-Velencébe”. Lehetőséget láttak benne és épült is szépen, sőt a 70-es évekre az egyik „legjobb hely volt a világon” mondja Jeszenszky Judit.

Judit egyike a sok-sok ezer menekültnek, akik nem várták meg a szovjet csapatokat ’44-45-ben és inkább elmenekültek nyugatra. Persze a volt külügyminiszterünk féltestvére mindezt gyermekként tette a szüleivel, nem csak úgy kalandvágyból, mint manapság egy Erasmusos félévben tennénk. Új életet és új hazát kellett találniuk maguknak, hiszen az új kommunista Magyarországba nem mehettek vissza. Venezuela pedig tárt karokkal várta őket.

Kommunizmusból a latin szocializmusba.

A magyar közösség olyannyira összeszedte magát, hogy előbb külön klubhelyiséget bérelt magának, majd épített egy sajátot. Nem is akármilyent, Latin-Amerika legnagyobb „magyar házát” a Casa Húngara-t. Pedig Brazíliában és Argentínában is jóval több magyar élt. Sőt az épületet évtizedeken át megtöltötték élettel, 18 egyesület (cserkészek, néptáncosok, veterán katonák, nőegylet, katolikus, protestáns felekezetek, óvoda, stb.) tartotta a lángot a Föld túloldalán. Sikerrel.

Mindeközben az ’56-osokat is befogadták. „Látták bennünk a veszélyt, hogy esetleg kommunisták lettünk mi is, de hamar rájöttek, hogy ez badarság. Munkát adtak, lehetőséget.” Emlékszik vissza Korsós Olga.

A magyarok beilleszkedésének még ma is látható lenyomatait találjuk Maracaibótól Caracason át, egészen be a világ legkevésbé fölfedezett dzsungeléig, a Canaima Nemzeti Parkig. Plaza Hungría, Danubio cukrászda, a Rafael Urdaneta tábornok híd, a caracasi Bolivári Egyetem fizika tanszékének alapítása, és még hosszasan sorolhatnánk.

Hol romlott el?

Több milliomost és feltalálót is adtak a magyarok Venezuelának, sőt a híres-hírhedt OJ. Simpson sztorit is egy „venéz” magyar, a néhai nagy tiszteletnek örvendő Fenjves János fia, Pablo Fenjves írta meg, igaz már az USA-ból. Aztán, ahogy lenni szokott minden tündérmesében, itt is elromlott valami.
A hetvenes és a nyolcvanas évek elején, a “petrodollár éveiben” a nagyarányú közkiadások, a kormány és a magánszektor külső és belső eladósodása, valamint az olajárak ’80-as években bekövetkezett csökkenése válságba sodorta Venezuela gazdaságát. A belpolitikai stabilitás megbomlott, puccsok puccsokat követtek, mígnem ’98-ban jött Hugo Chávez. ’13-tól pedig egykori külügyminisztere, Nicolás Maduro irányítja Venezuelát.

„Lehet, hogy jót akart, de elbaszott mindent. Jól kinyírta, kinyírták az országot.”

Akik tehették „visszamenekültek” nagyszüleik, szüleik országába. A jegyrendszer, a polgárháború, a fosztogatás és egyszóval a venéz kommunizmus mindennapjai elől. A ’70-es ’80-as évekre felépített házak ma a tizedüket se érik, a bolivár (a venéz pénz) a ’46-os magyar hiperinflációt is meghaladta – 2021. júniusban egy dollár, több mint egy milliárd bolivárt ér. Az elmúlt húsz évben hétmillió ember hagyta el Venezuelát, ebből csak hárommillió az elmúlt években.

’15 körül több száz ember halt meg naponta. Itt minden magyarnak van egy olyan sztorija, amikor kirabolták, megverték, vagy valakijét megölték.” Nem csoda hát, ha ezeket a mondatokat anonim szeretnék idézni a Venezuelában még kitartók.

Vannak, akik maradtak

Lehetséges, hogy elfogott volna némi félelem, gyomorgörcs minket a világ legrosszabbnak tartott légitársaságai közt is szamárpadba ültetett Laser Airlines roskadozó ülései közt, ám nem így történt. Mellesleg Venezuela légitársaságára nem is nagyon lehet jegyet foglalni, az összes nagyobb gyűjtőoldal tiltja őket. Sőt még Panamában is megveregették a hátunkat, mondván: „Az igen! Bátrak vagytok.”

Az is könnyedén előfordulhatott volna, hogy a számtalan rémtörténet után mégsem merünk kockáztatni a világ top 3-as legveszélyesebb országában. Ám nem lett volna korrekt, hiszen a mi műsorunk a kultúránk megmentéséről szól, amíg van mit, és amíg van akinek – hiszen csak Caracas és környékén még legalább 300 magyar él. Nem utolsósorban pedig innen üzenjük Bucsi-Szabó Edit nagykövet asszonynak: Köszönjük, hogy annak idején bátorságot öntött belénk!

Nem sok magyar stáb ruccan ki a Casa Húngara-ba forgatni, de milyen jó döntés is volt, te jó ég! Amint megláttuk Korsós-Kurucz Gábort, vagy akár Nyisztor Ilonát, Korsós Oliviát, és a többieket, ahogy ápolják azt a pár négyzetméter Magyarországot a vágódrótok mögé bújt Venezuela közepén, rögtön megértettük mit is jelent kicsiny stábunk léte. Megmenthetünk valamit abból a közel 70 évből, amit magyarok ezrei száműzetésükben átmentettek ide, megépítettek itt. Kulturális hozzáadott értékük világunkban az erősen veszélyeztetett kategóriába esik, olyanok ők, akikre vigyáznunk kell, akiktől tanulnunk kell.

„Ha nem lesz jobb a helyzet, könnyen lehet Ti voltatok az utolsó stáb, akik magyarokkal forgattak itt.”

Gábor kitölt egy pohár Unicumot, háttérben ’80-as évekbeli zene szól, szerteszéjjel pedig javításra váró szörfdeszkák. Kapunk egy kis venéz sört is az Unicum mellé, a pulttól jobbra pedig Nagy-Magyarország alakú óra mutatja a pontos időt. Pult? Mert, hogy a Casa Húngarában a könyvtár és konyha mellett kocsma is van, de azért nézzétek majd meg januárban az 5. évad első részét, nem akarunk mindent spoilerezni. Aztán észrevesszük Pirella Zoltán alkotását, a mennyezetet, amitől még akkor is leesik az állunk, ha mezítlábas hippi háttértáncosok vagyunk.

A Casa Húngara jó értelemben vett anakronisztikus hangulatára, amelyet hetvenes évekbeli stílusa határoz meg, épp a Horthy-korszakot idéző „Hiszek egy” légköre teszi fel a pontot a 64 vármegyével. Lefeküdtünk a padlóra és csak néztük hosszú percekig. Fel kellett dolgoznunk ezt az egészet. Épp itt Venezuelában, időutazunk.

„…Vannak ott is magyarok. Igazából itt mindenhol van, vagy volt. Egyszer Brazíliába menet megálltunk a dzsungel közepén a kollégákkal enni valamit. Aztán az egyik hölgy megkérdezte, hogy magyarul beszélünk? Csak, mert ez úgy hangzik, mint a férje nyelve.”

Mondta Márton Attila, aki keresztül-kasul bejárta már Venezuelát, de Magyarországot is. Sőt, még édesapja szülőföldjére is ellátogatott Székelyföldre. Ám mégis úgy érzi, ha Budapesten él venéznek érzi magát, Caracasban pedig magyarnak. „Egész ’90-ig úgy neveltek minket, hogy ha véget ér a kommunizmus, majd hazamegyünk. Aztán mégis maradtunk, de valahol mennénk is. Nem egyszerű helyzet.

Hova el nem juthatunk egy csónakkal!

Évekkel ezelőtt egy pesti borozás közben mesélte el Balázs ismerősünk, hogy ő bizony még az Orinoco dzsungelében is tud magyarokat, a világ legmagasabb vízesésétől nem messze. Na persze! Az kizárt… aztán mutatott képeket, ahogy a csirkepaprikásra emlékeztető ételt eszik Fenjves Jánossal, évtizedekkel ezelőtt.

Nyomoztunk, olvastunk, kérdezősködtünk, de nem találtunk semmit egy bizonyos Simon Róbertről, aki ’57-ben érkezett Canaimába, hogy ötödmagával elkezdje kiépíteni az Angel-vízesés turizmusát. Hiába fedezte föl már ’33-ban Jimmie Angel a világ legmagasabb vízesését, még a legközelebbi pemón indián közösségek is csak 80 kilométerre éltek onnan. (Hogy miért? Annyira szegény tápanyagban a föld, hogy semmi sem terem meg.)

Ötödmagával?

Egy holland, bizonyos Jungel Rudy volt az első, aki megérkezett Canaimába ’52 körül. Őt követte két magyar, Bándl János és Simon Róbert, egy német, egy orosz, valamint egy lett – Alexandrs Laime kevésbé tartozott a turizmus angyalai közé, ám élete így is megér egy hivatkozásra kattintást (az úriember neve alatt).

Sajnos Simon Róbert korán, ’78-ban elhunyt ám gyerekei megőrizték emlékezetét és valamelyest továbbvitték apjuk hagyatékát. Éttermet nyitottak magyaros ételekkel, sőt egyik fia azóta egy hotelt nyitott, a másik pedig a kis falu, Canaima polgármestere lett.

Zenészek a dzsungelben

Búcsúesténken épp a helyi gyermekkórus adott rövidke ízelítőt milyen csodákkal is van tele a világunk. A pemón gyermeksereg angyali hangja Pat Methenyt is megihletné – hátha ír még egy számot csodálatos Secret Story albumára – hát még minket.

Vegyes érzésekkel jöttünk el az esőerdőből, hogy utunkat Caracasból folytassuk, de nem mondjuk meg merre.
Kitaláljátok?

Kövessetek minket itt, Facebookon és Instagramon is.
Puszi, pacsi…

E heti zenénk egy nem akármilyen arany találat, szó szerint az! Szóljon most Arany Zoltán venezuelai ihletésű slágere!


Arany Zoltán – Folk music from Venezuela – El tigrito