Sajtóhelyreigazítás és kritika a kritikára

„SAJTÓHELYREIGAZÍTÁS

KRITIKA A KRITIKÁRA.”

Az vesse ránk az első követ, aki hálátlansággal vádolna, hiszen az Azonnali.hu azon kevés sajtóorgánum egyike volt, aki foglalkozott a filmünkkel, az 1920 – Az új Közép-Európával. Mindösszesen arról van szó, hogy az Azonnali.hu székely születésű újságírója egy-két tartalmi hiba mellett földobta a pöttyöst nekünk, a stábnak, az alkotóknak, olyan apróságnak tűnő fontos részletek kapcsán, amikre úgy érezzük, válaszolnunk kell.

Tartalmi hibák – röviden

Önellentmondások

Gonosz politikai játszmákba citálási próbák

Nagy mentések

Burkolt köszönetnyilvánítások

Ebbe az öt kategóriába soroltuk Antal Róbert-István újságíró úr cikkét, kritikáját, bármi legyen is az. Csemegézzünk.

Tartalmi hibák – röviden

  • A magyarországi szakértők mellett a szomszédos államok történészei is beszélnek, így van bécsi, pozsonyi, újvidéki nem magyar nyelvű történész is.”

Van egy negyedik idegen nyelvű történész is Horvátországból, Hvroje Petric.

  • „Erdély esetében azonban sajnálatos, hogy nem egy román történészt, hanem a magyar állami pénzből működő Sapientia Egyetem tanárát (Murádin Jánost) kérték fel a szereplésre.”

A film végére bántóan feltűnően odaírtuk, hogy: „Filmünkben román történészeket is szerettünk volna megszólaltatni, azonban az interjút egyikük sem vállalta.” Ugyanakkor szerettük volna, hogy egy Erdélyben élő és tanító, nagytudású történész is megnyilvánuljon, mivel mi is sajnálatosnak találtuk, hogy a kilenc román történészből, akit megkerestünk 8 még válaszra se méltatott minket. Így igen, kénytelenek voltunk Murádin János tanár urat megkérni, hogy vállalja el a beugrós feladatát. Ezúton is köszönjük neki.

  • Fájó, hogy hiányzott a megszólaló szakértők közül Révész Tamás, aki erről írt egy remek kötetet, sőt még az Azonnali podcastjában is szerepelt. Révész könyvéből többek között megtudhatjuk, hogy a Károlyi-kormány igenis próbálkozott hadseregszervezéssel, azonban a frontról hazaözönlő 1,3 millió katonából csupán 37 ezret sikerült a seregben tartani.

Valóban hiányzott Révész Tamás könyve, ezt forráskritikaként megjelöljük magunknak, ám mentségünkre legyen mondva, hogy így is másik 13 könyv (angol-magyar), valamint 2 történész segítette a munkánkat. Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem volt szándékunkban föltalálni a spanyolviaszt, mindösszesen arra tettünk kísérletet, hogy könnyebben és jobban megértsék az arra nyitottak a történelem e szeletkéjét. Ám a Révész monográfia ezen idézetének a szerző általi kiemelése félrevezetőnek tekinthető, tekintettel arra, hogy a leszereléssel párhuzamosan elindított haderő újjászervezését már Bartha Albert hadügyminiszter rendelte el. Az általa vezetett hadügyi tárca valóban fel tudott mutatni egy minimális katonai erőt, ez viszont nem mentesíti elődjét, Linder Bélát szerencsétlen kijelentésének súlya alól. Véleményünk szerint elhíresült ,,nem akarok több katonát látni” elszólása igen tevékenyen hozzájárult a későbbi kudarcos hadsereg szervezéshez, még akkor is, ha ahhoz egyéb körülmények is hozzájárultak. (Nem csoda, hogy november 9-én hirtelen lemondott). Tehát a magyar hadra fogható férfiak két ellentétes tartalmú hadügyi rendeletnek próbáltak megfelelni. Az így összekapart magyar haderő csak 3 hónappal később, 1919 januárjában – Balassagyarmat visszafoglalásakor –  tudott először jelentős erőt felmutatni. Rövid időnek tűnik? Épp ezalatt az idő alatt foglalta el a kis-Antant Magyarország közel felét.

  • „Továbbá nem a megértéshez visz közelebb, hanem az igazságtalan nagyhatalmakról szóló prekoncepciót szolgálja az a jelenet is, amelyben arról van szó, hogy 1918 végétől 1919 nyaráig a nagyhatalmak ideiglenes határokat húztak és azok egyre beljebb és beljebb kerültek a magyar alföldön.”

A jelenlegi magyar határok 98%-át épp egy „ideiglenes határnak” szánt ún. második Clemenceau jegyzékben közölték először ’19 áprilisában… Tehát több mint egy évvel a Trianoni aláírás előtt.

Önellentmondások

  • fordulat:…elsősorban fiatal célközönségnek szánta a dokumentumfilmet, ezért néhol leegyszerűsítő, néhol jópofizó alkotás született. (…)Klasszikus dokumentumfilmet alkottak: lineárisan van felépítve, van egy elbeszélője, aki szöveget mond, ezt néhol megtörik a különböző szakértők mondatai, az egészet pedig térképekkel, animációkkal teszik színesebbé.”
  • fordulat:Ugyanakkor néhol túlságosan átmegy komolytalankodásba, egy-egy snitt erejéig az ütősebb mondatoknál Mucsi pofákat vág, ezeket a megoldásokat akár ki is hagyhatták volna a készítők.”
  1. fordulat: Most akkor mi is a baj? Az, hogy igyekeztünk közérthetően magyarázni egy bonyolult történelmi időszakot, vagy az, hogy nem sírunk egymás karjaiban 70 percen át?
  2. fordulat: A Jászai Mari-díjas Mucsi Zoltán „komolytalankodása” szerencsére nem került ki, hiszen emeli a fim művészeti értékét, valamint a faktort, hogy végig bírjunk hallgatni 70 percet a magyar történelem egyik legszomorúbb, legfájóbb pillanatából. Illetve most akkor klasszikus, vagy komolytalankodós a narratívánk? Összezavarodtunk.
  • „A dokumentumfilm második része viszont szinte teljesen felesleges: (…) a kormánypropagandának a bevallásáig, hogy „a Kárpát-medence legnagyobb nemzete 2021-ben a magyar”. A dokumentumfilm igazán itt csapott át patetikusba,”

Ebben semmi patetikus nincs. Hiszen az tény, hogy valóban a magyar még 2021-ben is a „Kárpát-medence legnagyobb nemzete.”

Gonosz politikai játszmákba citálási próbák

  • „És itt térek rá a film mögött meghúzódó szálakra: a megszólaltatott történészek rendre a jelenlegi kormány által létrehozott párhuzamos – vagyis a hivatalos tudományosság (MTA) ellenében létrehozott – intézetekből kerülnek ki. Jelesül a Veritasból és a Magyarságkutató Intézetből.”

Kértünk mi fel az Azonnali.hu-nak jobban megfelelő magyarországi történészeket is, de nem vállalták el a feladatot. Ugyanakkor fontos megkérdezni, hogy egy történelemmel foglalkozó film vajon csak attól lehet-e objektív – hogy „a film mögött meghúzódó szálak” mégse jelenjenek meg –, ha abba szerepel pl. „Ablonczy Balázs”? Szerintünk Horváth Attila tanár úr, aki három egyetem katedrai múltjával, rengeteg diák imádatával, ma is alkotmánybíró pl. elég hiteles figurának számít, de persze ahányan vagyunk, annyi félét gondolunk.

  • „Valószínűleg azért, mert az MTA-hoz köthető történészekről a kormánypropaganda azt állítja, hogy azok „kommunisták”, „nemzetellenesek” és hasonló jelzőket aggatnak rájuk. Elég csak Szakács Árpádnak a Magyar Nemzetben Romsics Ignác ellen írt cikksorozatára utalni.”

Ez a cola, popcorn efektus. Úgy tűnik a kormánypropagandával, illetve Szakács Árpáddal,  Antal Róbert-István újságíró úrnak problémája van, amit ránk vetít ki. Köszönjük, a magunk részéről többen a Rubiconon szocializálódtunk gyermekkorunkban és kifejezetten tiszteljük „Romcsis Ignác” tanár urat. Akinek nem inge nem veszi magára.

  • Problémás az a filmbeli szimbolika is, ami csak egyetlen snitt erejéig bukkant fel: Horthy Miklós első említésekor azt a két világháború közötti propagandaplakátot használták, amely egy erős férfi kezet, valamint egy hajókormányt ábrázol.

Szerintünk nem problémás. Ahogy dokumentumfilmünkből is kiderül, Horthy azért lett a kormányzó, mert „az igazságtalan nagyhatalmakról szóló prekoncepciót” gyártó nagyhatalmak őt fogadták el és nem mást. Tehát nem Károlyit, nem Kun Bélát, hanem Horthyt.

Nagy mentések

  • „a néző néha-néha már várja Mucsinak a jellegzetes „baszd meg, Petikém, a kurva életbe már, ne sípoljál, printelj” szófordulatait. Mivel az ország nagy része nem színházba járó nagypolgár, ezért Mucsit elsősorban nem a színházi szerepeiről, hanem a kommerszebb filmjeiről ismerik, jó választás volt őt választani narrátornak, mivel le tudja kötni a nézőt.”

Antal Róbert-István itt tulajdonképpen letahózta az ország azon részét, akik nem a Bárka színházba jártak Háy János darabokra. Szíve joga persze, csak úgy mondjuk.

  • fordulat: „…Bátrak közcím után van szó a Rongyos Gárdáról. A Gárda egy paramilitáris alakulat volt, érdeme pedig Nyugat-Magyarország osztrák megszállásának (elsősorban Sopron) megakadályozása és a fegyveres honvédelem volt.”
  1. fordulat: „A katonai akcióban résztvevők személyes bátorságát nem lehet vitatni, azonban példaképnek állítani a Rongyos Gárdát és annak vezérét, Héjjas Iván különítményest, minimum problémás. Ugyanis Héjjas 1919-ben Horthy tudtával részt vett a fehérterrorként ismert pogromsorozatban, amelynek során többszáz kommunistának vélt vagy zsidó állampolgárt gyilkoltak meg. Tették ezt egyrészt arra hivatkozva, hogy az áldozatok korábban részt vettek a tanácsköztársaság működtetésében, de előfordult olyan is, hogy csak zsidó származása miatt gyilkoltak meg ártatlanokat. (…)Ilyen erőfeszítéssel lehetne egy másik erőszakszervezetet vagy paramilitáris csoportot a nemzeti mítoszok pantheonjába emelni. Például ahogyan a román nemzeti köztudatban valahol a nemzeti pantheon szélén áll a Maniu-gárdának nevezett csoport is.”
  2. fordulat: Egyetértünk.
  3. fordulat: Szintén egyetértünk, de a film nem Héjjas Ivánt mutatja be példaképként, hanem a Rongyos Gárda érdemeit emeli ki. Amennyiben a cél ezzel a megjegyzéssel az volt, hogy az egyetlen sikeres magyar fegyveres ellenállás érdemeit Héjjas Ivánon – vagy akár a meg sem említett Prónay Pálon – keresztül devalválja az újságíró, úgy az igen sajnálatos. A Maniu-gárdák párhuzamba állítása pedig egyszerűen hányingerkeltő. Székely származásúként összehasonlítani az antiszemita, magyarellenes, a székelyszombatistákat szisztematikusan kiirtó román-nyilas gárdát – a második világháborúból (!!!) – az első világháborút (!) lezáró káoszban honvédő harcot vívó Rongyos Gárdával… hát hogy is mondjuk? Ezért a tudatos összemosásért, csúsztatásért javasoljuk, hogy egy sarokba állva gondolja végig az objektív újságírás fogalmát. (Jegyezzük meg itt bátran, hogy az Azonnali.hu szerzője „történész, PhD-hallgató”.)

Burkolt elismerés

  • „A dokumentumfilm látványos, az animációk, térképek egész jók. Viszont maga a történeti elbeszélés nagyon régről, a honfoglalástól és államalapítástól indul. Ahhoz képest, hogy a film elviekben Trianonról kellene szóljon, szükségtelen ilyen régről indítani. Ehhez képest a trianoni békeszerződést a filmnek körülbelül felénél már alá is írják,” 

A cél az volt, hogy összefüggéseiben láttassuk a „Trianonhoz” vezető utat, illetve annak következményeit.

  • „Ennek ellenére a megszólalók kiegyensúlyozottak, nem mondanak hajmeresztő állításokat. Néhol van egy-két elhallgatás (…) a történeti Magyarországot szétfeszítő erőkről, az magyar állam 46 százalékát kitevő nem magyar anyanyelvű lakosságról…”

A film Trianon előzményeiről, az odavezető útról, és annak következményeiről szól, nem pedig a Monarchia kisebbségeinek korabeli sérelmeiről. Annak így is tekintélyes irodalma van. A történelem szubjektív dolog. Sajnos nehezen tudjuk úgy megközelíteni, hogy az mindenkinek az igazságérzetére tegyen. A mi célunk az, hogy értelmes párbeszédet indítsunk, ahol az első és második világháborút például nem mossák össze.

A film legközelebb március 15-én lesz elérhető a Hungarikumokkal a világ körül YouTube csatornáján.

 

 

 

Kárpátalja útjain – Hungarikumokkal a világ körül 4. évad 8. rész

Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

Sokféleképpen lehet közelíteni Trianonhoz. Van, aki a hibáinkat látja benne, van, aki más hibáját… Mi most megpróbáltunk senkit se hibáztatni, csak megnézni, hogy mi van ma a végeken. Ott, ahol talán már nem is gondolnánk, de még élnek magyarok. Sőt, nem csak élnek, gyarapodnak. Jófejek, közösséget alkotnak, és köszönik szépen, elmúlt száz év, de nagyon is maradnak!

Az utolsó rész

Már majdnem feladtuk, amikor egy kárpátaljai barátunk hívott, hogy Ukrajna résnyire mégis kinyitotta kapuit. Talán emlékeztek még, hogy Máramarosszigetnél még nem sikerült átjutnunk a Tisza túlpartjára, de így másodszorra már átkönyörögtük magunkat egy ködös októberi reggelen a kalasnyikovos határőrök közt.

A kifejezéstelen arcú, magyarul alig makogó, keletről betelepített határőrök, PCR-tesztek, biztosítások, ígéretek és egyéb lelkigyakorlatok után végre beleszippanthattunk a történelmi Bereg vármegye levegőjébe. Mintha megállt volna az idő.

„Ha valaki feltenné a kérdést, hogy a határon túliak közül ki szívta meg a legjobban az elmúlt száz évet, az egy elég gyors lefolyású beszélgetés lenne…”

Az egykoron szebb napokat látott Kárpátalján más a helyzet, mint azokon az elcsatolt részeken, ahol eddig jártunk. Nem az a kérdés, hogy felvesznek-e egyetemre, kapsz-e munkát,

hanem az, hogy amikor hazaérsz ott vár-e a behívó a kerítésedre tűzve.

Elvisznek-e háborúzni, kihallgat-e a titkosszolgálat, beszélhetsz-e még magyarul a szüleiddel… ezek 2021-ben nagyon is mindennapi kérdések errefelé.

„Édesapám olyan dühös lett, hogy összegyűrte és kidobta a behívót. Erre mondtam, hogy ne viccelj, az még kell nekem!” Ezt mondja Bence Norbert Beregszászon, akit az egyetemi felvételi mentett meg a kelet-ukrajnai háború borzalmaitól. Miközben ezen elmélkedünk a vadiúj, de máris göröngyös utakon, gyerekricsajt hallunk. Megérkeztünk az egyetlen kárpátaljai magyar görögkatolikus kollégiumba, Karácsfalvára, amely mára fogalommá vált. Úgy döntöttünk, innen járjuk be a régiót, és ha már így alakult, támadt egy ötletünk.

Visszatérő elemként magunkkal vittünk idén is egy kis meglepetést. Ahogy Déván, úgy Jenő atya gyerekeit is a Teqball jóvoltából lephettük meg. Jó mélyre kellett az emlékeink közt ásni, hogy hasonló lelkes szurkolótáborra bukkanjunk. A fokozódó hangulat avatóünnepséggé, avatómeccsé nőtte ki magát, ahol elhangzott az évad egyik kedvenc mondata is:

 „A teqball első magyar olimpiai bajnoka innen, Karácsfalváról kerül ki.”

Így legyen! Másnap hajnalban – miközben a sulirádióra és így – a Bagossy tesókra keltünk, csak azt nem értettük, hogy miért ilyen korán.

Ja, ti azt nem tudjátok, mi?
Mit nem tudunk mi?
Mi a magyar időn vagyunk, nem az ukránon.
Tehát akkor egy órával korábban vagyunk?

Kicsit álmosabban vágtunk így neki a történelmi Ugocsának és Máramarosnak, de annyi baj legyen.

A hírhedt kárpátaljai utak úgyis minden éberséget előcsalogatnak

még a legcsipásabb szemekből is.

„A viskiek úgy érzik, kicsit közelebb vannak Istenhez.”

1918-ban románok dúlták fel a várost, később a csehek, majd ’44-ben előbb a zsidókat vitték el, pár hónappal később pedig a magyarokat. Háromnapos munkára indultak, 70%-uk sohasem tért vissza, de Visken az emberek még most sem törtek meg. Rend van és élet. Úgy tartják, kicsit olyanok, mintha székelyek lennének. Az mondjuk tény, hogy nem is igazán kárpátaljaiak ők, sokkal inkább felső-Tisza-vidékiek. A történelmi Partium részei, jelenleg Ukrajnában.

Még megérteni is nehéz, hogy a Tisza bal oldala miért került Ukrajnához. Bár a helyiek anekdotája szerint ez egy szovjet katonatisztnek köszönhető, aki beleszeretett egy viski leányba. Ő meg persze kilobbizta, hogy a város a Szovjetunióhoz kerüljön, így a szerelem átírta a határokat – legalábbis az anekdota szerint. (Szergej, kérlek írd meg nekünk, hogy volt!)

„Amerre járunk, az egykori megélhetésünkön taposunk.”

Visk után Aknanszlatinára érve egyfajta elégedetlenség töltött el minket. Ezt az érzést csak egy dolog enyhíthette, a lepusztult bányaváros régi tárnái és raktárai közt egy még működő magyar iskola. „Tiszta udvar, rendes ház, felújított épület. És egyre több diák!” – mondta Steven Segal-i arcjátékkal Benedek Imre, az iskola igazgatója a fehér aranyon sétálva, amely egykoron a város életét meghatározta, mára csak emlék. A város egykoron Ukrajna sótermelésének 10-15%-át adta,

ma azonban csak Mad Max-díszlet,

pedig csak újra kellene nyitni a bányákat, és mindenki maradna, akár magyar, akár ukrán, akár román.

Ahol a Tisza összefolyik.

Rahó a város, amelynek a neve a Tiszákkal forrt egybe. Na, persze, nem a magyar politikusokkal, hanem a folyókkal. Merthogy Rahó határában még kettő is van. A Fekete- és a Fehér-Tisza, amelyek itt ömlenek egymásba és kezdik meg útjukat a Dunáig. Rahó nem csak az egymásba kapaszkodó Tiszák, hanem az együtt élő nemzetek szimbóluma is lehetne. Huculok, ukránok, ruszinok, magyarok, románok, romák, ki tudja hány nemzetiség.

Köszönjük, hogy idén is velünk tartottatok, köszönjük, hogy néztek, olvastok minket.