#8 Izrael, az Erasmus party

Van, akinek a sokszínűség jut eszébe a mindenféle bőrszínű, felekezetű, felekezet nélküli emberek együttéléséről, nekünk inkább valamiféle Erasmus beavató party. Ortodoxok, neológok, ateisták, cionisták, feketék, fehérek, arabok, szőkék, vörösek… első, de talán ötödik látásra is Izrael inkább egy Benetton reklámnak tűnt semmint egy egységes nemzetnek.

… még gimnazistaként megütött egy rendőr. Ok nélkül. Barátaimmal sétáltunk egy buli felé – ittasak voltunk, az igaz, de semmi rosszat nem követtünk el. Akkor döntöttem el, hogy nem maradok Magyarországon. Nem akartam olyan országban élni, ahol ok nélkül megüthet a hatalom. Legalább oka lett volna rá. Oh, és az „Exodus” Leon Uristól. Épp akkor olvastam el. Ez a kettő és a lehetőségem, hogy alijázhatok több mint elég volt, hogy Izraelben folytassam az életem.

Írja le Ritter Sándor, aki a ’60-as évek elejét Budapesten töltötte, ahonnan rögtön egy Tel-Aviv melletti kibucba, majd egy évtized alatt öt élet-halál háborúba került. Többször is megsérült, de nem bánta meg, hogy kitelepült. Ahogy ő fogalmazott, a kibucok hangulata átsegítette a honvágyon, a háborús, egzisztenciális és egyéb félelmein: „kicsit olyan hangulata volt, mint gyerekkoromban a magyar falunak.”

De mi is az a kibuc?

 Dióhéjban összefoglalva egy posztapokaliptikus világra való zsidó orvosság. Egy gyakorlatilag teljesen önellátó olyan kommuna, amely vállt vállnak vetve a mindennapokat: termel, feldolgoz, együtt nevet, együtt alszik. Egykoron ezekből a különleges falvakból épült fel Izrael. Ugyan az első kibucot 1880 körülire datálják, de igazán a második világháború után sokasodtak meg. Ma is rengeteg van, de a legtöbb helyét átvette egy város, például Tel-Aviv is egy kibucból nőtte ki magát.

Életem legboldogabb szakasza volt, amikor 1948. május 14-én megérkeztünk Izraelbe. Ünnepeltek minket, integettek, talán még tűzijáték is volt. Csak később tudtam meg, hogy az nem nekünk szólt. Aznap alakult meg hivatalosan Izrael állam. Pár évet aztán ahogy mindenki, mi is egy kibucban laktunk és csak később álltunk tovább.

Meséli Lustig Éva, akit férjével Józseffel együtt miután ’45 tavaszán beszippantott a cionista mozgalom, kihajóztak Izraelbe. Családot alapítottak, vagy ahogy Éva néni fogalmaz „hazát és családot alapítottunk.” Nyugdíjas éveik végére aztán megérett bennük a régóta dédelgetett gondolat, hogy a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumát megnyissák észak-Izraelben, Safedben. Amely azóta is működik.

Sokszor azt érzem, hogy a fiataloknak már a könyökükön jön ki a holokauszt, bármilyen elképesztő… persze vannak kivételek. Ám, mi folytatjuk a munkát. Olyan anyagokat gyűjtöttünk össze az elmúlt fél évszázadban, amelyek sehol máshol nincsenek meg. A sors iróniája, hogy mégis egy amerikai, magyar-zsidó házaspártól kellett megtudnom, hogy a szüleim mikor és hogyan haltak meg. Évtizedekkel rá, hogy hazatértem…

A múzeum teljesen önkéntes alapon szerveződve őrzi és gyűjti a Kárpát-Medence felbecsülhetetlen leletanyagát családok, sorsok és emberek ezreiről. A II. világháború végnapjaiban, de leginkább a sikertelen magyar puccskísérletet (1944.03.18.) követően gyakorlatilag a teljes vidéki zsidóságot internálták, majd megsemmisítő táborba vagy munkaszolgálatra vitték. Ebből kifolyólag Éváékhoz hasonlóan, akik túlélték a holokauszt borzalmait, többnyire árvák maradtak.

… az öcsémmel szerencsések vagyunk, hogy túléltük, pedig mi Pesten éltünk. A vidékiek nem voltak ilyen szerencsések. Voltak nem annyira számottevő kivételek, mint akik például a híres, hírhedt Kasztner-vonaton Svájcba vittek, de erről nem szeretnék beszélni. Ez a téma Izraelben még ma is politizálásnak számít.

Túl a kíváncsi turistákon, a családfakutatókon, mindazoknak felbecsülhetetlenül értékes, amit a Lustig család Safedben végbevitt, akik szembe mernek nézni a pokollal, amit nem is olyan régen emberek emberekkel tettek. Csodálatra méltó, ahogy a 94 éves Éva néni könnyes szemébe örkényi humor kavarodik és még mindig türelmesen mesél – valószínűleg 1234-edszer. Pedig ez nem egy mese, ez a megmenekülésük története. Egy nagyon is hús-vér történet, amitől egyre jobban távolodik a jelen, és félő, hogy túlélők hiányában az emberiség ismét tamáskodó aranyhallá válik.

Ahogy a pesti gettó felszabadulásának végóráiban vakolatot majszoló Lustig Éva küzdött az éhhalál ellen, miközben öccsével hullák szortírozását kényszerítették rájuk, elgondolkoztunk. Az ember sose tanul? Hiszen a második világháború óta az emberiség mindent összevetve egy hónapot sem bírt ki fegyveres vérontás nélkül. Nézzünk körbe és valahol biztosan látunk egy konfliktust, vagy annak csíráját. Nekünk, magyaroknak 1956 óta szerencsénk van, pedig az sem volt túl régen.

Azt gondolnánk, hogy ilyen gettókörülmények közt embernek megmaradni is embertelen feladat, hát még gyermeknek. Pedig Éváéknak sikerült. Az alatt az egy órában, amíg az interjút készítettük Roberto Benigni szemén át láttuk a világot és hálát adtunk az Istennek, hogy Európában nem a mi generációnknak kellett azokat az éveket megélni.

Éppen a sok borzalom miatt, ami a zsidókkal történt gondolom azt, hogy ki kell békülnünk az arabokkal amilyen hamar csak lehet. Talán mert magyar is vagyok és tudom milyen az, amikor nem értenek meg, de én érzem az igazam… Na, ezt most itt nem látják. Persze van egy-két hippi, aki háborúk ellen tüntetget, de az igazi változást Izraelben egyáltalán nem látom.

Sándor, miután egy bevetésen, a Sínai-félszigeten súlyosan megsérült, kicsit nyugalmasabb munkát keresett magának. Így lett a rendőrség drogellenes küzdelmének egyik vezetője a ’70-es évek Izraeljében. Mondhatnánk, hogy csöbörből vödörbe esett, de még ez is egy nyugdíjas állásnak számított például a jom kippuri háborúhoz képest.

Öt háborúban harcoltam, de ezért az Izraelért ma már nem harcolnék. Honvágyam van-e? Hogyne lenne! Megbántam-e? Nem tudom, de az biztos, hogy a mai Izrael nem érdemli meg azokat, akik ezt az országot létrehozták és megvédték.

Az idősebbek közül sokan érzik úgy, hogy az utóbbi évek alija rendszere felhígította az amúgy is sokszínű Izraelt, eltávolodva annak eszmeiségétől. A kibucban vállt vállnak vetve országot építő mentalitás már csak elvétve található meg. Ráadásul a társadalom nem csak a korfa alapján távolodik el saját magától, hanem egyéb vallási és etnikai alapon is.

Alapból az ország legalább 30%-a muszlim – az újszülöttek körében évek óta nem a Dávid a legnépszerűbb név, hanem a Mohammed. Az elviekben zsidó lakosság nagy része pedig vagy egyáltalán nem vallásos, vagy épp ellenkezőleg – nagyon is az. Így például a zsidó ortodoxián belül is konzervatívnak számító már 1891 körül – a mai napig létező Somrej Hahamot-on keresztül – alijázó Mea Searim magyar zsidói nem sok kapcsolatot ápolnak például a cionistákkal.

Mi az az alijázás?

A mai Izrael közel 10 milliós lakosságából százezren magyar származásúak – 90%-uk az izraeli kormány által támogatott kivándorlási programon („alija”) keresztül kerültek a Közel-Kelet ütközőállamába. Utazásuk alatt történő beszélgetéseink során megtapasztaltunk egy létező, ámbár számunkra újszerű megszólítást: „Oleh Chadas”, vagyis „újonc” – olyan Izraelbe visszatérő kiskorú, aki 14 éves kora előtt elhagyta Izraelt, miközben szüleit kísérte, vagy egy olyan személy, aki külföldön csatlakozott valamelyik szülőjéhez. A bevándorlók számos támogatást kapnak, kezdve az anyagi segítségtől, a repülőjegyek kifizetésén át, az okmányok mihamarabbi megszerzéséig, az egyetlen feltétel valamilyen zsidó származást igazoló okirat, dokumentum. Persze vannak kivételek.

Én például nem alijáztam. Nem is vagyok zsidó. Egyszerűen a férjem miatt költöztem ki. Éltünk otthon és szerintem még fogunk is, de ahol a szerelem, ott van az otthonom.

Meséli Dorina férjével, Shay-jal az oldalán Tel-Aviv belvárosában. Szerelmük egy budapesti moziból indult és rengeteg nehézségen kellett átvergődjenek együtt, hogy most végre nyugodt időket élhessenek. Alija nélkül ugyanis nem egyszerű Izraelben élni, sőt.

… a legnehezebb elhagyni Izraelt. Közúton konkrétan lehetetlen, így a Ben Gurion reptér az egyetlen lehetőség – vagy hajó. Ezért talán érthető, hogy az ellenőrzések során a bugyinkba is belenéznek – és ezt néha szó szerint kell venni. Ma már dörzsöltebb vagyok, pont annyival megyek ki hamarabb a reptérre, hogy a gépet még ne késsem le, így nincs annyi idejük motozni. Ez persze csak addig volt igaz, amíg nem volt egy vagyon hazarepülni. Most nem tudom majd, mi lesz…

Vannak Izraelnek nagyon erős vonásai, főleg közel-keleti viszonylatban – szervezettség, infrastruktúra, magas fizetések –, de a közbiztonsági problémákból fakadó börtön-érzet nem tartozik közéjük, ahogy az irreálisan magas árak sem. Amíg a 3000 forintos félliteres ásványvizet kortyolgatjuk, azon kapjuk magunkat, hogy még Dorináék segítségével sem találjuk meg a legmagyarabb dolgot Izraelben, az Új Keletet. Az egyetlen magyar nyelvű nyomtatott újság, amelyet először még 1918-ban adtak ki Kolozsváron, nem élte túl a covidot. Ugyan teljesen nem szűnt meg, megrendelésre elérhető, de az újságstandokról sok-sok évtized után eltűnt.

Bánatunkat Izrael legjobb magyar éttermének kínálatába fojtottuk, kb. a félig kóser – marhapöribe és gulyásba. Hála Szegedi Lászlónak még mindig nem tört meg az az évtizedes hagyomány, hogy errefelé is lehet igazán jó magyar ételt enni. És tényleg! Az összes Hungarikumokkal a világ körül évadban megkóstolt magyar étel közül a tel-avivi Tulip étterem áll a képzeletbeli dobogónk legtetején.

Telis-tele magyar emlékekkel.

Izraelben nagy étvágyukról, temperamentumukról és rendkívül jó humorukról ismerték, ismerik a magyarokat – nem beszélve az utánozhatatlan akcentusról. Ennek megfelelően igen sok híres embert adtak az országnak, a teljesség igénye nélkül:

Az embereken túl természetesen az épített környezetben is találunk számos hungarikummal felérő kincset, a Közel-Kelet legmagyarabb államává varázsolva ez által Izraelt, a Herzl-hegytől egészen a názáreti Angyali üdvözlet bazilikáig, ahol Moldován István mozaikja várja a turisták millióit.

Többre is kíváncsiak vagytok? Sőt még az is érdekelne mit mondott a fiatal Szanyi Dorottya, aki az érettségi, majd alijázása után rögtön megjárta az izraeli hadsereget? Vagy esetleg érdekes lehet a magyarul beszélő palesztin patikus Dr. Mahmoud, aki a fallal körülvett Ciszjordániában él? Ugyan idén sem felejtjük el a hagyománnyá vált összefoglalóinkat, amiket közösségi médiafelületeinken (*alább) megtaláltok, de az a rossz hírünk van, hogy azzal még várnotok kell 2024 januárjáig.

Ráadásul ezzel az útinaplóval búcsúzunk most tőletek, talán nem örökre és lesz még Hungarikumokkal a világ körül, de az az igazság, hogy a világ dolgai jelenleg épp nem arrafelé mutatnak. Mindazonáltal hálával tartozunk Nektek, hogy ennyi helyről közvetíthettük éveken át a magyar lábnyomokat és mindazok életét, gondolatait, akik megőrzik Nekünk azokat.

Köszönjük, hogy velünk voltatok ennyi éven át.

 

*A közösségi médiában már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

Facebook
Instagram
TikTok
YouTube
Web

 

#4 Libanon, az utolsó végvár

 

Úgy tűnik 2022-ben tényleg nem lehet bejutni Szíriába, legfeljebb Libanon keresztül. Így visszafordultunk Adanának és átrepültünk Bejrútba. Ugyan nem életbiztosítás, hogy Libanonon át valóban be is engednek, de mivel Törökország felől, szárazföldi úton biztosan nem, más választásunk nem lévén ezt is megpróbáljuk.

Amúgy se dőltünk a kardunkba, hiszen mindenképpen kereszteztük volna a Közel-Kelet Svájcát, ha másért nem is Csontváry Kosztka Tivadar cédrusai miatt biztosan. Ám az első pillantásra is feltűnik, hogy Bejrút egy igazi ékszerdoboz, az eklektika királya. Talán nincs még egy ilyen város a világon, ahol a vallások, történelem és építészet különböző stádiumai, ennyire jól mutatnak egymás mellett. Még akkor is, ha Libanon ’90-ben fejezte be a XX. század egyik legvéresebb polgárháborúját és ennek nyomai utcasarokról, utcasarokra visszaköszönnek – igen, még ma is…

Ez egy nagyon dühös ország.

 

Állapítottuk meg a sokadik politikai üzenetet magában hordozó falfirka után. Úgy tűnik, ami a nyugati világnak a politika, az errefelé még mindig a vallás –, de valószínűleg nem csak a 15 évig tartó polgárháború nyomta rá a bélyegét a Közel-Kelet legsűrűbben lakott országára. 2020-ban volt itt államcsőd, majd felrobbant a bejrúti kikötő aztán a kormány is lemondott, némileg instabilizálva, az amúgy sem túl erős lábakon álló Libanont.

Töri-szünet

 

Ahhoz, hogy Libanont megértsük, tudnunk kell, hogy Szíria, Irak és Egyiptom mellett itt élt a második világháború után a legtöbb keleti keresztény. Azonban egyedül Libanonban érte el kereszténység a lakosság abszolút többségét. Ez már azonban csak múlt idő. Az 1975-’90 évig tartó polgárháború visszafordíthatatlanul változtatta meg a felekezeti viszonyokat.

 

Ha meg akarjátok érteni a libanoni polgárháborút még az is jobb, ha a neten olvasgassatok, de a „Libanoni Keringőtől” nem lesztek okosabbak.

A polgárháborút mondhatjuk vallási háborúnak, amely a maronita keresztények és muszlimok között zajlott, mondhatjuk palesztin-libanoni, palesztin-izraeli-libanoni háborúnak egyaránt. Ami biztos, hogy a Közel-Kelet Svájcának békéje minidig is késhegyen táncolt. Egy apró porszem is felboríthatja az egyensúlyt – nem beszélve több százezer palesztin menekültről.

A történet ugyanis az 1948-49-es első arab-izraeli háborúval kezdődött, vagyis Izrael állam létrejöttével, amely palesztin menekültek százezreit sodorta Libanonba. A kialakult helyzet nyomán a menekültek egyes csoportja magukkal hozta – mind Jordániába, mind Libanonba – államalapító céljaikat. A szabadság vágya nem véletlenül nem csak Libanon – és Jordánia – belső egyensúlyát bontotta meg, hanem Izraelét is, amely hamar katonai beavatkozást vont maga után. Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a félig muszlim, félig keresztény Libanon kifejezetten ügyetlenül kacsázott a konfliktus útvesztőjében. Miért?

A palesztin-szál.

 

Ugyan Libanont jól eső érzés a Közel-Kelet Svájcának hívni mégis kb. 13-18 millió fő közé tehető a libanoni, illetve libanoni felmenőkkel rendelkező személyek száma a nagyvilágban – főleg keresztények – csak Brazíliában 5-8 millió személyről beszélhetünk. Mindezt úgy, hogy Libanon lakossága még ma se éri el a 7 millió főt. Magyarán, ahogy a magyarok, örmények, zsidók, úgy a libanoniak is időről-időre úgy döntöttek el kell hagyniuk a hazájukat.

Mellesleg az sem mellékes, hogy amikor keresztényt írunk minimum 17db keresztény felekezetet értünk alatta, úgymint pl.: maroniták, görög-ortodoxok, szír-keresztények, római-katolikusok, örmény-katolikusok stb. Természetesen a muszlimok is legalább 10 felekezettel rendelkeznek a két Pest megye nagyságú területen, így a helyzet minden csak nem egyszerű.

 

Így, amikor ebben a rendkívül összetett társadalmú országban felmerült a palesztin menekültek kérdése, sajnos megdőlt az addigi egyetértés a libanoni eszme felett. Ugyanis Bejrút annak ellenére biztosította támogatásáról a palesztinokat egy esetleges izraeli támadás esetén, hogy állampolgárságot adott volna nekik. Ez pedig éppen elég volt Izraelnek, hogy támadjon. A végeredmény 15 év polgárháborút követően, nagyjából 150.000 halott és közel egymillió menekült. Mire pedig Európa fölszabadult a kommunizmus alól Libanonban a keresztények száma harmadára csökkent.

Bejrút, a kelet Párizsa.

 

Ugyan Bejrút tényleg megér egy misét, ám keresztül-kasul sétálgatva benne azért hamar rájövünk, hogy még a „kelet-Párizsában” is van pár NO-GO zóna, Hős utcának számító városrész. Ezen persze nem szabad megrökönyödni a fentiek tudatában, azon viszont mindenképpen, hogy legalább kétszer annyi jobb és újabb autó dudálja egymást, mint otthon. És azt sem nagyon szabad szépíteni, hogy a muszlim és keresztény negyedek közt mekkora a kontraszt. Higiénia, rendezettség és építészet terén olyan mintha a muszlim negyedek szándékosan nem próbálnák felvenni a versenyt. A képek talán kifejezőbbek bármely szónál.

Pechünkre a keresztény negyeden belül sikerült szállást találnunk, de a buli utca kellősközepén. Igen, itt ilyen is van. Semmiben nem különbözik a Gouraud utca a Kazinczy utcától, ugyanúgy hajnalig megy a veretés és az utcán itókázás. Egy valamiben azért mégis csak különbözik Bejrút Pesttől, itt mindig fúrnak, faragnak valamit – legyen az hétvége, vagy reggel hétóra, nem számít. Ezért is volt felüdülés meglátogatni a Dahrouge családot Broumanában, fent a hegyek közt.

 

’81-ben voltam itt először, család látogatáson… az az igazság, hogy a férjem családja egy pillanat alatt elfeledtette velem a polgárháborút. Annyira kedvesek és befogadóak voltak, hogy szerintem már akkor bele szerettem az országba. És el kell, hogy mondjam több mint 40 év telt el és még mindig így bánnak velem.

Meséli nekünk Boros, vagyis Dahrouge Edit, miért is hagyta ott a kényelmes állását az IBUSZ-ban Budapesten 1981-ben, Yasserért. Három gyermekük született és mindketten megtanulták a másik anyanyelvét, bár az is igaz, hogy két igazi nyelvzsonglőrről van szó, hiszen ketten együtt 14 nyelven beszélnek.

 

…szeretek itt élni. Otthon is természetesen, de jó pár dologban már nem tudnék visszailleszkedni. Ilyen például a vezetés. Otthon vannak szabályok, itt nincsenek.

 

Micsoda? Hogy Budapesten jobb a közlekedési kultúra? Pedig nem is kicsit. Bár az igaz, hogy a libanoni közlekedés jobban hasonlít valami össznépi gokártozáshoz, mint autóvezetéshez. Mindenki, minden irányból közeledve dudál, cigizve, telefonálva, a sávokat semmilyen módon nem tisztelve. Sebaj, egyszer ezt is ki kellett próbálni.

Broumanából a kacifántos úton, de a bibliának nevet adó Bübloszba, majd Tripoliba vettük az irányt. A második legnagyobb várost láthatóan már nem csak fele részben lakja a muszlim közösség, bár ez mit sem von le az emberek kedvességéből. És ezen a ponton el kell egy kicsit időznünk. Hiszen attól, hogy nem ismerünk valamit, vagy valakit még nem kell félni is tőle. Erre a legjobb példa az érdes arccal morózusan, napközben is vízipipázó muszlim férfiak.

 

 

-Ugye nem a CNN vagytok?

-Dehogy is. Ők nem hinném, hogy kézikamerákkal dolgoznának.

-Akkor BBC?

-Magyarok vagyunk.

-Az más.

Nevettük el magunkat. Mármint a stáb és a tíz libanoni – kempingszékeken egymást körbe ülve –, a híres tripoli piac előtt. Alig egy perc alatt minden létező social média platformon máris követték a műsorunkat. Magyarán nem, hogy nem harapnak, érdeklődőek, kíváncsiak. Épp, mint mi. Szerencsénkre Libanonban mindenki legalább középszinten beszél angolul, így az efféle helyzetekből kihívás rosszul kijönni. Ha megvan a közös nyelv már könnyű megismerni és megérteni a másikat elkerülve ezáltal a konfliktusba is torkoló félreértés showkat. Egy a titok, ha nem is értünk egyet, akkor is tisztelni kell a másik kultúráját. Sok olyan történetet hallottunk már, hogy nem tolerálták a felsőbbrendűnek hitt emberek gőgét, hóbortjait, amiből aztán baj keletkezett.

Csontváry cédrusai után ugye eljöttök Zahléba? Az a legjobb hely Libanonban, onnan ered a mezze kultúra is, sőt a Közel-Kelet legrégebbi borát is itt készítették.

 

Persze, ahogy minden szentnek, úgy Yassernek is maga felé húz a keze. Elvégre a Dahrouge család Zahlé alapítói közé tartozik, magyarán egyike Libanon ősi keresztény családjainak. Tripoliból a híres Bekaa-völgybe azonban ígyis úgyis a Libanon-hegységen át vezetett az utunk, épp keresztezve Bsharrit. Csontváry Kosztka Tivadar is ezeken a lankákon kanyaroghatott felfelé még 1906-07 körül, hogy megtalálja festészete számára a „nagy motívumot”.

Ha hisszük, ha nem Csontváry nemcsak, hogy megtalálta a maga „Magányos Cédrusát”, de az bizony még ma is áll, ha kissé meggyötörve is.[1] A Libanon jelképének számító cédrusok ma már csak néhány rezervátumban élik túl az évszázadok óta tartó pusztításukat. Ugyan szerte a Libanon-hegységben előfordulnak ezek különc lények, az „Istenek cédrusai” erdő 2000 méter fölött valóban az ateistákat is elbizonytalanító spirituális érzést nyújt. Talán nem véletlen, hogy Csontváryt is épp ide vonzotta valami a megannyi hely közül a nagyvilágban. Élettörténete, különcsége és festői elhivatottsága dacára Csontváry Kosztka Tivadar sokkal érthetőbbé válik, ha megcsodáljuk az ún. Lamartine fát.

A Bekaa-völgy volt valaha a Római Birodalom éléskamrája.

 

Már a havas hegycsúcsokról megláttuk Balbeek ókori városát, amelyet Csontváry is szívesen látogatott. Közelebbről már szájtátva néztük a római Forum Romanummal versenybe szálló észak libanoni várost, ahogy megőrizte az emberiség egyik legnagyobb kincsét. Föníciai, Mameluk, Római, Bizánci, stb. birodalmak építményeinek együttese adja a világ talán legszebben és legegységesebben megmaradt épületeit.

Ezekután nagy elvárásokkal érkeztünk utolsó libanoni állomásunkhoz, Zahléba. Holnap ugyanis újra megpróbálunk bejutni Szíriába. Talán nincs is jobb hely ma számunkra a világon, mint a Bekaa-völgy üdülővárosa, a Közel-Kelet gasztró és bor nagypapája, a Dahrouge család városa, Zahlé. Üdvözlünk ezért most mindenkit Szűz Mária városából. Legközelebb reméljük már Damaszkuszból jelentkezünk.

 

Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

 

Facebook

Instagram

TikTok

YouTube

Web

 

Hamarosan érkezünk az első, igazi, hamisíthatatlan HVKúti beszámolóval!

HVK* = Hungarikumokkal a világ körül 

 

 

 

 

[1] https://www.csontvary.com/cedrusok-es-ligetek