#7 Jordánia, az arab világ USÁ-ja

Talán mert Libanon a maga eklektikájával, Szíria a szépségével, Törökország pedig a vendégszeretetével annyira magasra tette a lécet, Jordánia akkor se tudta volna átugrani, ha elfogultak vagyunk. Márpedig nem, nem leszünk elfogultak. Szomorú, de Szíria déli kistestvére eltévedt hajóként hullámzik az identitáskeresés tengerén.

Feltűnően dühös emberek, dudaszó, lehúzós taxisok, turistáknak betanult „édi-bédi” szövegek, és persze az irgalmatlanul magas árak. Nyilván nem Szíriából, vagy akár Libanonból kell kiindulni, de az európai árak Jordániában akkor is vérfagyasztóak. Hogy lesz például a szomszéd fáról lepottyanó narancsból készült lé épp ugyanannyi, mint otthon a kisboltban? No de hagyjuk az árukereső rovatunkat. Sokkal fontosabb a térség kultúrantropológiai része.

… és akkor jöttek a Hasemiták.

Külföldi ismerősöknek sem a ferihegyi taxisokkal vagy a belvárosi sleppel menőzik az ember, de azért Amman kitett magáért. Pedig mindannyian tudjuk, hogy mennyire sokat jelent az első benyomás – egy ország, egy étterem, egy taxis, de még egy fél görögdinnye esetében is. Csűrhetnénk, csavarhatnánk a történteket, de röviden összefoglalva, csak az nem akart lehúzni, aki túl fáradt volt hozzá. Mintha egy nagy „NYUGATI VAGYOK” felirattal mászkáltunk volna a homlokunkon. Az az igazság, ahová amerikai turista beteszi a lábát, és bárgyúságában egy dolcsis jattokat tömköd minden lukba, tenyérbe, tányérba, elrontja az országot, a turizmust, a mindent. Pedig nem volt ez mindig így.

Jordánia – nem is olyan kis nyomokban – még ma is rengeteg kedves, becsületes embert rejt magában. Érdekes módon a mérhetetlen mennyiségű turista és a térség szokatlanul nyugodt légköre nagy átlagban mégsem a kiegyensúlyozottságot, az élet igenlését hozza ki az emberekből, hanem a magyar kommentszekciók legalját.

Ez sajnos igaz. Mi sokkal temperamentumosabbak vagyunk, mint a szaudiak, vagy a szírek. Ez néha rossz persze… de néha jó is. Nálunk még a királlyal is lehet viccelődni. Próbáld meg ezt Mekkában, levágják a karodat is. Talán ez a frusztráció a demokrácia és a béke velejárója.

Mondja az Uber sofőrünk, aki a fix ár ellenére is borravalót számolna fel – már csak mosolygunk a dolgon. Viszont milyen bölcsen megfogta a dolgok lényegét. A Jordán Hásimita Királyság a béke szigete a Közel-Keleten. Mindezt úgy, hogy az egyik legnagyobb menekült közösség is itt él – szírek, irakiak, palesztinok. A relatíve jól prosperáló gazdaságról meg nem is beszéltünk. Tehát egy pont a griffendélnek.

Töri-szünet.

Libanon, Irak – egy része –, Palesztina, Jordánia, Szíria évszázadokig egy kulturális körbe tartozott. Szíriában ezt Nagy-Szíriának mondanák, Ammánban, Bejrútban már kicsit óvatosabban fogalmaznak. Hiszen az a bizonyos közös ország utoljára az ókorban létezett, Asszír Birodalom néven – azóta vagy római, vagy arab, vagy keresztes, vagy mameluk, vagy török megszállás alatt élt a térség. A szabadságot, a gyarmattartó urak elbattyogását azonban itt is csak a XX. század hozta meg.

Érdekes módon az elmúlt fél évszázad mégis jobban elválasztotta egymástól a moszulit a bejrútitól, az ammanit az allepóitól, mint az azt megelőző 2000 év. A különbséget nem csak a háborúk, az olaj, vagy éppen a “ki melyik nagyhatalmi barátot választotta magáénak” kérdés szülte. A hajdani asszír térség sorsát sokkal inkább a saját vezetőikhez való hozzáállás határozza meg. A CNN-hez, Mekihez való viszony, vagy a legextrémebb tájszólás ellenére is a térség összetartozik, az emberek megértik egymást. Hiszen a humuszon, falafelen kívül is ezer szállal kötődnek össze, amelyek annyira erősek, hogy még a globalizáció sem tudja kicsomózni.

… a britek az első világháborúban a Hásimitáknak ígérték a mai Szaúd-Arábiát, de ők nem akartak osztozni az olajon. A Mekkát birtokló szaúdi család viszont akart (…), így kapták meg kárpótlásul először Szíriát, Irakot, majd Jordániát, de végül csak nálunk maradtak meg. És milyen jól van ez így. Nézz rá most a másik két országra.

Mesélik helyi fiatalok az ammani bazár soron. És tényleg! Miért csak Mohammed próféta leszármazottjai, a Hásimiták tudták megszilárdítani a békét és a relatíve szabadságot a térségben? Míg Szaddam Huszeinnek, az Asszad családnak és még sok mindenki másnak meg nem? Pedig a Hásimitáknak egy sivatagnyi országon kell szó szerint néhány csepp iható édesvízi forrással menedzselni tízmillió embert. Nem egyszerű, különösen, ha a térségen átviharzik az arab tavasz és még jó néhány erőszakhullám. Tehát első benyomás ide, frusztrált emberek oda, de Jordánia valamit mégis jól csinál.

Kardiológus szerelem.

Amíg elmélkedtünk a jordán receptúrán, belebotlottunk egy tündéri szerelmi történetbe, ami valamikor a ’80-as évek elején kezdődött Egerben, folytatódott Debrecenben és ma Ammanban dübörög. Zuher Zeyadin és Gyimesi Ilona az egyik legtündéribb interjút adták nekünk a 7. évad alatt, így eszünk ágában sincs szpojlerezni. Ám azt mindenképpen el kell mondanunk, hogy Zuher az élő példája annak, hogy tanult nyelvként is meg lehet tanulni a magyart akcentus és bármiféle gikszer nélkül.

… nem mondom meg a nevét, de ma főorvos. Nos, a disznó szavakat tanította meg az elején, szinte csak és kizárólag. Így esett egyszer, hogy a szeminárium vezetőmet akaratomon kívül küldtem el az összes évfolyamtárasam előtt a fenébe. Persze hamar kiderült, hogy nem én vagyok a hunyó.

Meséli Zuher a rögös út elejét a Debreceni Egyetem orvosi karján.  Hozzátéve, hogy neki szerencséje volt, hiszen azonnal el tudott Jordániában helyezkedni, amint visszatértek Magyarországról. Ám ma az egy főre jutó orvosok számában Jordánia a világ élmezőnyébe tartozik. A Guinness rekordot is egy ammani utca tartja, ahol egyszerre a legtöbb orvos rendel.

… a kislányunk Budapesten él a családjával, a fiunk nem messze tőlünk Ammanban, de mi is vettünk magunknak egy lakást Egerben. Szeretünk hazajárni, és szerencsére eddig nem is volt annyira drága mulattság.

Meséli Ilona, aki szerényen szabadkozva folytatja, hogy az ő „arabja” nem olyan jó, mint Zuher magyarja. Szerinte minden nyelven meg lehet tanulni gyakorlatilag akárhány évesen, ha az ember eléggé elszánt és erőlteti. Ha azonban az elején rögzülnek a nyelvtani hibák, az már nagyjából visszafordíthatatlannak számít.

Teqball és a világ legnagyobb menekülttábora.

Őszintén nem gondoltuk otthon, hogy mit tud egy asztal segíteni, hogy tud egy csepp a tengerben bármit is változtatni. Aztán megjártuk Szíriát és a jó értelembe vett popperpéteri változásokon estünk át. Hiszen ha a falvadat iszlám fundamentalisták bekokózva lerombolják, a szomszédodat lefejezik és egy táskányi holmival kell elmenekülnöd oda, ahová egyáltalán még várnak, akkor mindent megbecsülsz, amit csak feléd nyújtanak.

Előző útinaplónkban már ecseteltük, milyen állapotok uralkodnak a mai Szíriában, így talán nem meglepő, ha Szombathely teljes lakosságával vetekszik a Zaatari menekülttábor. Rögtön a szír-jordán határon, a sivatag peremén kerítések és fegyveres őrök közt várja közel százezer ember, hogy hazatérhessen. Ilyenkor telik a leglassabban az idő, hiszen nem tudni mikor is lesz végre vége a rémálomnak. Pontosabban ha valaki egy napnál továbbra elhagyja a tábort, többé már nem mehet vissza, de ez nem jelent gyógyírt, a teqball asztal viszont igen.

Kép forrása: https://www.fiteq.org/news/-112?fbclid=IwAR2NtwBIQu7jiZvJnKu5TxtoTCSw1Rfm6FyNGfgg3-9ZQxxk-46MGmAhgv4

Ahogy Major Balázs fogalom a határ túloldalán, úgy Zaatari lakóinak az a Teqball. Hiszen a gyerekek – és persze felnőttek is – az asztal mellé megkapták Ibrahim Haririt is. A volt testnevelés tanár azért kap fizetést, hogy Roberto Benigniként elfeledtesse a gyerekekkel a valóságot, hogy megmutassa nekik: „Az élet szép.”

Amman-Petra-Holttenger-káosz

Délnek, a Nabateusok egykori fővárosába vettük az irányt. Oda, ahol Steven Spielberg leforgatta ’89-ben „Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag” című turisztikai mentőövet Jordánia számára. Nem tudni, hogy annak idején milyen feltételekkel engedték a filmet Petrában forgatni, de ha Spielbergnek volt egy csöpp esze, azóta is kapja a jutalékot Ammanból.

A covid előtt napi tízezer turista jött ide. Nem havi, napi! Képzeld el az milyen, úgy hogy én itt élek. Kijövök a barlangomból, aztán látom a sok gyökeret fotózkodni, meg ide hugyozni, amikor már évszázadok óta ez a miénk.

Mondja Omar, aki abból a 35 beduin családnak az egyikéből származik, akik még mindig Petra barlangjaiban élnek. Ugyan a kormány kárpótlásul épített nekik egy kis falvat pár kilométerre, de néhányan megtartották az ősi családi fészket is.  Nem holmi Aggteleki cseppkőbarlangot kell elképzelni, a legtöbben még jakuzzi is van, nemhogy angol wc vagy áram.

Főleg akkor vagyok itt, ha a feleségemet nem bírom elviselni. Tehát a hét nagyrészében.

Ugye már a könyökötökön jön ki, hogy ismét leírjuk, de aki teheti, kerülje a turistás helyeket. Az ősi vendégszeretet, az arab kedvesség ugyanis errefelé már vereséget szenvedett. Valahol persze érthető, hiszen a turisták nagyrésze úgy viselkedik, mint a túlmozgásos óvodások. Hangosak, erőszakosak, és semmilyen nyelven sem értenek szót.

Jobbnak is láttuk, hogy átvágjuk magunkat a világ legmélyebb pontjáig, oda, ahol a víz olyan sós, hogy fenttart a vízen, vagyis a Holt-tengerig. Bárcsak ne kértek volna el fejenként tízezer forintot mindezért. A történetek ugyanis hallgatnak a monopolizált strandokról. Pár éve még lehetett csobbanni a szabad strandokon, de 2022-re turista oda nem teheti be a lábát. Ezért úgy döntöttünk, hogy a Holt-tenger látványa is elég, hogy megfürödjünk benne.

Keresztelő Szent János.

A keresztény emlékezet megőrizte a Jordán folyó azon szegletét, ahol Jézus Krisztust megkeresztelték. Ugyan az izraeli határ közelsége és az ezzel járó fegyveres erők megjelenése kissé beárnyékolta a bibliai helyszín varázsát, így is sikerült kitörnünk ha csak egy percre is a turisták terelgetésének érzéséből. Miután a tolakodó amerikai turisták mindenki talpán átküzdötték magukat, mi is megmártózhattunk ott, ahol egykor Jézus is tette.

Annak ellenére, hogy 1990 óta Jordánia és Izrael relatív békében élnek egymás mellett, földi közlekedéssel átjutni az egyik országból a másikba még ma sem egy sétagalopp. Különösen, hogy hol az egyik, hol a másik ország zárja le időről-időre önkényesen a határát. Így esett, hogy nekünk is egy nappal csúszott a határátkelésünk – Izraelben a szombati (sabbat) pihenőnapokat véresen komolyan veszik. Egy nap kényszerveszteglés után azonban szerencsésen átküzdöttük magunkat a Ash-Shaykh Husayn hídon Izraelbe, a hetedik évad utolsó állomására.

Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

Facebook
Instagram
TikTok
YouTube
Web

 

 

 

 

 

 

#6 Civilizációnk bölcsője. Szíria, második rész.

Amíg a 39 fokos damaszkuszi fogságban vártuk a szír minisztériumok zöld jelzését, hogy a vízumunk mellé a forgatási engedélyünket megkaphassuk, a bajszos kiváló angolsággal beszélő portás bácsi tartotta bennünk a lelket – és persze állandó kísérőnk, Kassab Adonisz. Felmerült egy nap várakozás után, hogy tovább állunk máris Jordániába, de dühünket és tehetetlenségünket inkább gerillaforgatásba fojtottuk.

A nyolc évig tartó polgárháború ugyan Damaszkusz határáig tartott, de még most is látni, egy-egy bombatalálatot, mélyedést a járdákban. Szörnyű belegondolni, hogy például a Tamás apostol kapujánál becsapódott hawen rakéták, egyenként legalább féltucat ember életét vették el. Ezek azok a látható nyomok, amik még mindig kísértik a helyieket, a mára láthatatlanok pedig minimum egy generációt változtattak meg.

A házunk ablakából láttuk az ISIS zászlaját, olyan közel voltak. Mindennap lőtték az óvárost, sőt egy ideig egy utat leszámítva egész Damaszkuszt is körbezárták. Épp azt az egyet tudta megtartani a szír kormány, amin ti is jöttetek Libanon felől.

Meséli Adonisz, és egyre csak a szégyen és a bűntudat lepi el a szívünket. Ugyan nekünk magyaroknak konkrétan semmi közünk sincs a polgárháborúnak álcázott nagyhatalmi proxy háborúhoz mégis a Közel-Keletről nézve a nyugathoz tartozunk. Oda, ahonnan a fegyverek és a pénz származik, a valós segítség helyett pedig az ítélkező, okoskodó „nagy” szavak. Nem könnyű ezt feldolgozni, megértetni velük, velünk, veletek… Ilyenkor hálát adunk Istennek, hogy Magyarországon alig van olaj.

!X!X!X!X!X!X!X!X! Megkaptuk az engedélyt!X!X!X!X!X!X!X!X!

Személyesen II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárka járt közre az érdekünkben, ellenkező esetben talán még most is a 38 fokos Transzibériai Expressz kabinjaira hajazó Hotel Sultánban aszalódnánk. Végre északnak vehettük az irányt Homsz felé: át a sivatagon és még egy tucat ellenőrzőponton. Katonák. Jatt. Katt a záron. Homsz. Ha tömöríteni akarnánk egy félnapos utat. Közben azért meg-meg álltunk forgatni is, de konkrétan minden fa alatt, mellett egy civil ruhás katona vigyázta a rendet. És ez nem vicc.

Ez is a háború hozadéka, 2011 előtt ez elképzelhetetlen volt. Ugyan Szíriát akkor se nevezhettük egy bázisdemokratikus országnak, ám beszédes volt évi 10 millió turista érkezése. Puhadiktatúra ide, féldiktatúra oda az a közel két tucat keresztény egyház egyik képviselője fogalmazta meg a legjobban a szír emberek viszonyát az Aszad-rezsimhez (nevét természetesen se most, se 2024-ben nem közöljük.)

Bassár el-Aszad apja, Háfez a ’80-as években Hamá városát a földig rombolta. Csak azért, mert a Muszlim Testvériség elkezdte megtámadni a rendszert. Ő egy véreskezű diktátor volt, ám akkor véget is ért a próbálkozás Szíria megdöntésére. Most a fia Baszár, ezt nem vállalta be. Nem bombázta le őket az elején. Nem ölt gyerekeket, asszonyokat. Kellett volna? Ma ezt nagyon sokan a szemére vetik, hiszen több millió ember sérült meg, halt meg, vagy menekült el. Én nem mondhatok mást, mint azt, hogy ártatlanok vérével nem lehet fizetni a békéért, de van itt egy-két fontos tény, amit minden szír a haláláig megtanult. Ez az ország 70%-ig szunnita muszlim, tehát ha tényleg akarták, megbuktathatták volna Asszádot. De nem így történ. A szunnita lakosság 10%-a se állt a terroristák oldalára. A másik fontos tény a pénz. Ha a kormány is csak orosz segítséggel tudta részlegesen megverni a fundamentalistákat, akkor honnan volt ezeknek pénzük? Az Al-Nusra, az ISIS (…) mind-mind tele voltak. Kitől? Hogy? Nos, ilyen helyzetben nem csoda, hogy az ország inkább a kisebbik rosszat választotta, vagyis a szemészorvost, a diktátor fiát. Ti is őt választották volna. Higgyetek nekem.

Igazából, nem számít, mi mit gondolunk. Otthon úgyse hiszik el. Persze megnéznek nagyjából százezren egy epizódot, pár ezren elolvassák az útinaplóinkat is, de az élet menni fog tovább. Aztán majd pár évtized múlva ismét lehet csodálkozni, hogy újra tombol a düh és a kétségbeesés világa. Charlie Wilson mondta találóan a ’80-as évek végén miután az USA és szövetségeseik támogatták az afgánokat a Szovjetunióval szemben:

 

…több százmillió dollárt költöttünk fegyverekre, és most nem adunk egymilliót egy iskolára?

Nem bizony. Ez harmincéve is pont ugyanúgy működött, mint ma. Ez a világpolitika. Ugyan szívesen elbeszélgetnénk mindazokkal, akik a nyolcmilliárd ember pakliját kevergetik a fejünk fölött – egy jól zárható, hangszigetelt szobában –, de sajnos erre nem volt lehetőségünk. Amit tehetünk az csupán annyi, hogy az emberiség bölcsőjében fog összecsikorgatva tesszük tovább a dolgunkat. Ahogy a szírek is. Nagyjából, ahogy a magyarok tették Budapest ostroma után, a szírek is azzal építik újra az országukat, amijük van. Törmelékből, kőből, és magyar segítségből. Ugyanis Homsz – Aleppó, Damaszkusz, stb. – egy részét vagy a Hungary Helps Program, vagy pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat építi újra.

Libabőrös érzés, de még ezen felül is találni 2022-ben hungarikumokat, magyar lábnyomokat Szíriában. Elég csak Aleppóban Bem apó sírjára gondolnunk, vagy akár II. András „váraira”, amit az előző útinaplónkban már említett Major Balázs és csapata tár fel, renovál, ment meg az enyészettől és a tiszteletlen turistáktól.

 

Ez a szoba a turisták illemhelye volt. Az első pár napban könnyező szemmel, orrcsipesszel tisztítottuk ki, de azt hiszem megérte a fáradságot.

Meséli Major Balázs a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió alapítója Margat várában, miközben felmutat a Közel-Kelet talán legfontosabb freskóira. Kétségtelen, hogy jelenleg Balázs számít a legjobb magyar diplomatának a térségben. Nem csak azért, mert a háború alatt egyedüli külföldiként folytatta csapatával a munkát, nem is azért, mert folyékonyan beszél arabul, hanem azért, mert érti a Közel-Keletet. Átszellemült. Minden mondatából érezni, hogy mennyire szereti és tiszteli Szíriát. Talán nem is lepődik meg ezért senki, hogy a világ legnagyobb keresztes várát, a Krak des Chevaliers-t is rábízták – rögtön azután, hogy a szírek visszafoglalták azt az ISIS-től.

 

… ahogy Palmürában itt is a hírértékre hajtottak. Szerencsére nem volt nagy a pusztítás, bár amit most épp Barbi és Ádám katalogizálnak eredeti johanitta boltív a 13. századból. Ezt robbantották fel az utolsó napjaikban, de tény, hogy sokkal nagyobb károkat okozhattak volna.

Természetesen kifaggattuk Balázst a magyar történelem és különösen II. András szíriai kapcsolatáról, de vétek lenne felületesen írni róla, ezért sokkal jobb ötletünk támadt: egy-egy kis videóban megosztjuk majd a töri faktra fogékony olvasóinknak 1217-18 történéseit.

 

Addig is kalandozzunk tovább az Orontész folyótól nyugatra. Ugyanis alig 20 kilométerre állunk a híres Kádesi csatától, ahol Egyiptom és a Hettita Birodalom az i.e. 1274-ben összecsapott. Mutatja nekünk Balázs – ahogy ők hívják – a „Krak” falán állva. Majd egy mozdulattal arrébb megtorpan és azt mondja, onnantól pár falut leszámítva egészen a tengerig minden falu keresztény – a másik völgy meg alevita. A kivétel épp az a kettő, ami a Krak alatt terül el. Őket ugyanis „megbízhatóságból” telepítette ide anno az Oszmán Birodalom. Ki nem találnánk, de épp ők voltak, akik az ISIS-t beengedték a várba.

Találkozni fogunk még Szíriában ehhez hasonló jelenséggel, vagyis amikor az „árulókat” látványosan nem engedik vissza. Házaik romhalmazként emlékeztetik a „jó” muszlimokat, az arra tévedőket, hogy wahabitáknak, szélsőséges iszlamistáknak erre többé már nem lesz keresnivalója. Al-Husn azonban még szerencsésnek mondhatja magát, a falu fele visszatérhetett, máshol nem úszták meg ennyivel…

Shahid család.

 

Szíria lakosságának nagyjából 8 százaléka volt keresztény, ez ma körülbelül 2-3 százalék. Közülük a legtöbben napjainkra az úgy nevezett „Keresztények-völgyében” laknak a Krak lábától egészen Tartuszig. Ez az a térség, amit alig, vagy egyáltalán nem érintett a háború. A történelmileg jól védhető völgyet, a szír hadsereg és az önkéntesen szerveződő keresztény miliciák gyakorlatilag elreteszelték.

 

Ugyan Szíriában még ma is élnek többfelé magyar családok, ám a már említett helyzet miatt nem mindenhova kaptunk belépési, forgatási engedélyt. Szerencsére Safita azonban biztonságos, így volt szerencsénk megismerni Győry Ágnest és Shahid Zakit – valamint négy gyermeküket.

 

-(…) egy temetésen találkoztunk otthon, Győr mellett.

Emlékszem, hogy iszonyatosan éhes voltam. Alig vártam, hogy a halotti toron ehessek valamit. Aztán Ági, Édesanyja olyan húslevest tett elém, amiben benne volt a csirkelába.

-Szegény Zaki elfehéredett a látványtól.

-Inkább egy falatot sem ettem.

 

Zaki azóta már összebarátkozott a magyar konyhával, ami nem is csoda: Ágnes főztje feldobta a napunkat, hetünket. Higgyétek el, egyhónapnyi humusz és falafel után –, amit nem csak „az egyiptomiak fele fal” – megmelegszik a lelkünk a házi koszt látványától is, nem hogy az ízétől.

 

-Próbáltunk, otthon is élni, de az az igazság, hogy a háború előttig, itt nagyon jó élet volt. Megteremtettük az egzisztenciánkat.

– Most persze nagyon nehéz. Igen borúsan látjuk a jövőt, de akkor kimarad itt, ha mindenki elmegy?

 

Zaki nyolc testvéréből jelenleg csak három él a szülőföldjén és a jelenlegi körülmények közt nem könnyű megmaradni – még Safitában sem. A családnak egy kis boltja van, ami amúgy jól is menne, de konkrétan mindennapos harc beszerezni az embargó végett a legszükségesebb árukat is. Ha pedig sikerül, a beszerzési árak irreálisan magasak a szír fizetésekhez képest. A jelenlegi átlag fizetés 80 és 100 dollár körül mozog, vagyis nagyjából 30-37 ezer forint körül.

Mégsem látjuk a lemondást az emberek szemén. Sőt, úton-útfélen beszélgetve az is kiderül, hogy errefelé nem stílus a nyavalygás. Hiába a rommá lőtt ország, az élelmiszer, áram és üzemanyaghiány nem akarják itt hagyni a szülőföldjüket. Persze sokan elmentek, de sokan vissza is költöznek. Adonisz gyerekkori egyik legjobb barátja hétév Svédország után döntött például a hazaköltözés mellett.

 

Eldobtam csapot-papot. Nekem ugyan nem volt éttermem, komolyabb vállalkozásom, mint sok társamnak, barátomnak, akik ahogyan én, egyik napról a másikra lettek katonává. Egyik nap még ingben telefonáltam, a másikban lőttek rám.

Meséli sofőrünk József, miközben Maalula határában azokra az állásokra mutat, ahol sok barátját elvesztette 2015-ben. Damaszkusztól északra az Anti-Libanon mentén valaha csak keresztények életek, ám 1890 körül az Oszmán birodalom úgy döntött itt az ideje felvenni a muszlim vallást. Akik ellenálltak, meghaltak. Két település valahogy mégis megúszta, Maalula és Sednayah. Utóbbi fiai közé tartozik József is és mikor a saját falujukat meg tudták védeni, jöttek segíteni a tesóknak Maalulába.

 

Erről nem szeretnék beszélni, tényleg nem… Véget ért és élek, ennyit tudok mondani.

Maalula az egyik olyan falu, ahol az emberiség mindkét arcát megmutatta. Először is a pár kilóméterre fekvő Libanonból átosonó ISIS terroristákat a falu néhány muszlim családja engedte be, hogy azonnal elkezdjék a keresztények kiírtását. Akik azonban el tudtak menekülni a szomszédos muszlim falvakba menekültek, akik viszont az életük árán is megvédték őket. Ilyen falu volt Ayn At Tina is, ahonnan József mutatta a régi állásaikat.

 

Sednayah egyébként nem csak József és testvérei miatt fontos, a második legfontosabb keleti keresztény kegyhelyként emberek ezreinek zarándok helye. A híres sednayai kolostor több mint 1500 éves, még I. Iusztinianosz bizánci császár alapította mikor Szűz Mária gazella formájában megjelent előtte. Ilyen felvezetés után kissé meglepően nyugtáztuk mikor József megkérdezte, hogy nem akarunk e kolostorban maradni éjszakára? Lehet erre nemmel felelni?

Lelkileg feltöltődve, Szíriát magunkba szippantva még beköszöntünk egy éjszakára a kedvenc damaszkuszi hotelünkbe, de többre már nem volt időnk. Mennünk kellett tovább a „kis tesóhoz”, ahogy errefelé Jordániát nevezik.

 

Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! Instagram profilunkon jópofa sztorikat találtok, ahol elkalauzolunk titeket a forgatások kulisszái mögé. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

Facebook
Instagram
TikTok
YouTube
Web