HVK_logo_fb

Van-e magyar örökség a Közel-Keleten? Ebből a sorozatból kiderül – INDEX

A TV2-n debütál a Hungarikumokkal a világ körül című sorozat hetedik évada, amelynek középpontjában a Közel-kelet lesz.

A sorozat készítői az előző évadban az Egyesült Államokban térképezték fel a magyar örökséget. Most egy válságzónában, a Közel-Keleten jártak (bár a forgatás még azelőtt volt, hogy október elején ismét elmérgesedett a konfliktus a térségben).

„Amikor 2022 májusának végén elindultunk a Kelet kapujába, még nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy a Közel-Kelet bemutatása 2024 elejére aktuálisabb lesz, mint valaha. Pedig voltak jelek” – írták a készítők.

Az utómunka során többször is olyan érzésünk támadt, mintha Isztambultól Bejrútig, Damaszkusztól Jeruzsálemig megjósolták volna a közelgő háborút. 4500 kilométer, öt ország, több tucat vallás és etnikum. Öveket becsatolni, jön a Közel-Kelet és annak minden magyar vonatkozása!

– tették hozzá a sorozat készítői, akik egy előzetest is megosztottak arról, hogy mi várható a sorozatban.

Az évadban Törökországot, Szíriát, Libanont, Jordániát és Izraelt járta be a Hungarikumokkal a világ körül csapata. A műsor a TV2-n kerül képernyőre, de – mint fentebb olvasható – már csak a jövő évben: első adása január 6-án, szombaton 11 órakor lesz.

Akik nem szerettek ki Magyarországból – Egy fiatal házaspár a magyarok emlékeit kutatja a nagyvilágban – kepmas.hu

Egy kis csapat beutazza a világot, hogy felkutassa és filmen megörökítse a magyar emlékeket. Közöttük egy fiatal házaspár, Kurucz Dániel és Kurucz-Nagy Szonya, a Hungarikumokkal a világ körül című tévésorozat alkotói. Kalandjaikról, szép és nehéz tapasztalataikról beszélgettünk Tusványoson, ahová magukkal hozták féléves kisfiukat, Farkast is.

Kurucz-Nagy Szonya és Kurucz Dániel

Jogi végzettségűek vagytok mind a ketten, ezért nem azt várnánk tőletek, hogy magyar emlékeket derítsetek fel más országokban és földrészeken, és az élményeitekről filmet és blogot is készítsetek. Hogyan léptetek erre az útra?

Szonya: Gyerekként, amikor a többiek babáztak, én inkább térképeket nézegettem. Danival az első találkozásunkon rögtön szóba kerültek az utazások, hogy ki hova szeretne éppen eljutni. Én akkoriban Bolíviába terveztem utat, Dani pedig a Déli-sarkra, de pont akkor kezdődött a Covid-járvány. Rögtön tudtuk, hogy az utazás szeretete jó alapja lehet a kapcsolatunknak. Én így csöppentem bele a Hungarikumokkal a világ körül forgatásába.

Dani: Tudatos véletlen volt. Egy barátommal 2017 januárjában végre valóra akartuk váltani régi tervünket, hogy meglátogatjuk a Sanghajban élő húgát, de ő épp hazajött, így okafogyottá vált az utazás. Aztán elmondtam ezt a nagybátyámnak, Kurucz Péternek, aki tévés személyiség, és ő javasolta, hogy „Dani, utazzatok és vegyétek föl”. Ebből az egy mondatból lett aztán nyolc évad a TV2-n, és kinőtt belőle sok barátság és a szerelem (Szonya kuncog). Eljutottunk Moszkvától Bangkokig – sosem repülve, mindig földön utazva –, és megkerestük azokat a magyar emlékeket, amelyek kevésbé ismertek. Ahogy teltek-múltak az évek, mi is fejlődtünk, egyre kevésbé vagyunk bloggerek, most már két kamerával és drónnal forgatunk. Szóval ez már más, mint az elején.

Miért pont hungarikumokat, magyar nyomokat kerestek? Felkereshetnétek mondjuk a világ legszebb vízeséseit…

Dani: Számunkra ez magától értetődő. Mi azért megyünk oda, mert a világ legszebb vízesését, a venezuelai Angel-vízesést négy külföldi személy „tette fel a térképre”, hogy turisztikai célpont lehessen, közülük az egyik Simon Róbert volt, egy ’56-os menekült. Ő turistacsoportokat vezetett erre a vidékre, a gyerekei pedig éttermet nyitottak és magyaros ételeket főztek a dzsungel közepén. Minket ezek a dolgok érdekelnek.

Szonya: 

Szeretnénk bemutatni a nagyvilágnak azokat az érdekességeit, amiket mi, magyarok teremtettünk, hozzánk kötődnek. Ezen a területen az úttörők közé tartozunk.

A ti munkátok értékmentés, mert lehet, hogy tíz év múlva már nem találnátok ott ezeket a magyar embereket és emlékeket. Jól gondolom?

Szonya: Abszolút. Az elmúlt hét-nyolc év legszomorúbb percei azok voltak, amikor a szórványmagyarságot felkutatva azzal szembesültünk, hogy pár év, és már nem lesznek ott. Pont idejében érkeztünk, hogy megörökítsük és meg tudjuk mutatni őket.

Dani: Nem könnyű szomorú tényeket vidáman, svejki humorral feldolgozni, ahogy ezt mi próbáljuk. Moszkvában például hol találsz magyar emlékeket leginkább? A Kreml falánál, az 1917 utáni nagy kommunisták emlékművei között. Azoknak az embereknek a kezéhez vér tapad – mégis, ezeket a magyar emlékeket is objektíven be kell mutatnunk. Ezért maradtak benne az adásban a Zsil völgyében, Petrozsényben szolgáló lelkésznő szavai is, aki azt mondta, ő már gyakorlatilag csak a villanyt leoltani ment oda Csíkból, annyira kevesen vannak a gyülekezet tagjai, a fiatalok mind elköltöztek… A műsorainkkal szórakoztatni szeretnénk, de a felelősségtudatunk azt diktálja, hogy ismereteket is terjesszünk, értékeket közvetítsünk, ám leginkább történeteket akarunk mesélni. Mi a történetek rabjai vagyunk.

Szonya: Én azt tapasztaltam, hogy minden kinti magyar, bármilyen okból hagyta is el a szülőhazáját, olyan nosztalgikus szeretettel és pátosszal beszélt róla, hogy le sem lehetett volna tagadni, mennyire kötődik hozzá.

Dani: Az a generáció, aki a rendszerváltozás előtt ment ki bármilyen okból, a magyarságát általában sokkal jobban megőrizte, mint aki utána hagyta el az országot. Kaptunk dühös üzeneteket is magyaroktól, hogy mit magyarkodunk, nehogy már azt propagáljuk, hogy valaki nem olvad be az új hazájába!

Szerintünk minden magyar számára érték kellene, hogy legyen azoknak az embereknek az erőfeszítése, akik továbbadják a következő generációnak a magyar identitást és nyelvtudást.

Mert nem könnyű még a nagy hagyományú New Brunswick-i magyar közösség tagjának se lenni, mert az USA folyamatos fluktuációra épülő társadalmi adottságai miatt – az egész ország mintha arra lenne kitalálva, hogy állandóan költözzön, és ne nagyon legyenek gyökerei – a New Brunswick-i magyar negyedben most latinok és feketék élnek, viszont ott maradt a Mindszenty-templom és -szobor, a Magyar Múzeum. Ha valaki azt akarja, hogy magyarul beszéljen a gyereke, 3–4 órát autózik oda-vissza minden hétvégén – és sokan megteszik. Ez olyan áldozat, ami tiszteletre méltó.

Kurucz-Nagy Szonya és Kurucz Dániel a kepmas.hu felelős szerkesztőjével, Kölnei Líviával – A fotó Kölnei Lívia tulajdona

Volt olyan történetetek, amire azt mondtátok, „na, ezt inkább felejtsük el, ezt nem mutatjuk be”?

Dani: Rengeteg. Mire vagy kíváncsi? Voltak például egészségügyi problémák. Venezuelában a stábból majdnem mindenki rosszul lett: 42 fokos láz, hányás-hasmenés, hallucinálás… Ez azért is nagyon kemény helyzet volt, mert a Covid alatt, ha valakinek csak hőemelkedése volt, már akkor is tíz napra karanténba zárták. Nem tudom, valaha fogyasztottak-e emberek annyi lázcsillapítót, mint ott a stábtagok, de végül feljutottunk a repülőre. A Türkmenisztán és Üzbegisztán közötti határátlépéskor pedig egyik stábtagunknak olyan erős ételmérgezése volt, hogy félórát kellett a nádasban töltenie, onnan integetett a határőrnek, hogy bocsánat, neki még kell öt perc… Végül anélkül engedték át, hogy látták volna. Aztán szembesültünk azzal is, hogy az emberi élet nem fontos mindenkinek.

Nem is egyszer láttunk Afrikában olyan halálos autóbalesetet, ahol nem volt semmiféle helyszínelés, csak ott feküdtek a halottak… 

Kínáról sok embernek a pandamaci-kultúra jut eszébe, de bennünk a legmélyebb nyomot az ujgurok helyzete hagyta: eljutottunk Ürümcsibe, és anonim interjúkat készítettünk velük. 1944-es körülményeket idézően gyűjtőtáborokba zárják azokat, akik ujgurnak vallják magukat. Úgy radíroznak ki a térképről egy tízmilliós – egyébként magukat a hunok leszármazottainak tartó és a magyarokat első számú testvérnépnek tekintő – népet, hogy alig beszél róluk valaki. Bárcsak felejteni tudnám ezeket a tapasztalatokat! A harmadik évadban szerepel ez a rész, ami a YouTube-csatornánkon megtalálható.

A Kurucz házaspár Kölnei Líviával a tusványosi Képmás-beszélgetésen – A fotó Kölnei Lívia tulajdona

Persze szívmelengető pillanatok is voltak, amelyek nem kerültek be a filmekbe. Tadzsikisztánban, Dusanbéban történt például, hogy Afganisztánból érkeztünk meg magyar honvédekkel, mert olyan utakon jártunk, amiket éppen visszafoglaltak a táliboktól. Örültünk, hogy életben maradtunk. A szállásunkon zömmel olyan európai turisták voltak, akik izgalmas utakra vágytak. Megkérdeztem őket, hallottak-e már Körösi Csoma Sándorról, de egyetlen nyugati se ismerte, ellentétben az oroszokkal, a lengyelekkel és egy litvánnal, vagyis a kelet-európaiak ismerték. Némi poharazgatás után azoknak a nemzeteknek a tagjai, akik egyébként nem kedvelik egymást, kibékültek és barátkoztak. Én még olyan szívből jövő éneklést két férfi között nem láttam, mint az orosz és a lengyel kolléga között éjfél körül.

Szonya: Szíria számomra pozitív meglepetés volt, mert nagyon kevés helyen találkoztam ennyire kedves, barátságos emberekkel. Pont akkor voltunk az első trimeszterben Farkassal, ami nagyon nehéz volt számomra. Hihetetlen, hogy milyen figyelemmel és odaadással álltak hozzánk, amikor nekik is alig van élelmiszerük, gyakran nincsen villany, nincs benzin és nincsen a házakban víz.

Egy kis faluban egy néni odaadta nekünk minden ételét: egy kis rizst cukkinivel. 

Olyan jóleső érzés volt! Ezeket a gesztusokat nagyon-nagyon nehéz bemutatni egy filmben.

Dani: Ez II. András magyar király szíriai váránál, Krak des Chevaliers-nél történt. Szegény Szonya annyira rosszul volt, hogy lemaradt erről a vártúráról, ahol Major Balázs régész kalauzolt minket.

Nem tartotok attól, hogy az utazások közben átélt megpróbáltatások válságba sodorhatják a házasságotokat?

Dani: Előfordult ilyen, már túl vagyunk rajta! (nevetnek) Damaszkuszban, amikor Szonya terhes volt, be kellett mennünk éjfélkor egy olyan kórházba, ahol – nem viccelek – egy patkány egy csótányt kergetett. És akkor egyszer csak megjelent az orvos, mögötte egy háremnyi fiatal medikus férfival, hogy akkor ők most megvizsgálják a feleségemet, engem meg nem akartak beengedni. Na, de én se hagytam magam, mondtam, hogy ne vicceljen, és megoldottuk ezt a helyzetet – az is segítséget jelentett, hogy ott is volt egy magyar. A hasonló szituációk feszültségét türelemmel, szeretettel és rengeteg megbeszéléssel tudjuk feldolgozni.

Szonya: Míg másoknak évekbe telik az összecsiszolódás, nálunk elég volt három hónap forgatás! Az utazások azért is nagyon praktikusak, mert egyszerűen muszáj, hogy valahogyan összhangba kerüljenek az emberek, és mi ott nemcsak házaspár vagyunk, hanem csapattársak is.

Nem éreztetjük a többiekkel, hogy mi nagyon összehúzunk, hanem olyan az egész csapat olyankor, mint egy osztálykirándulás. 

Utazunk hat-hét órát, felveszünk egymás után három-négy interjút. Az ember este csak arra vágyik, hogy lefeküdjön és aludjon. Ez gyakran úgy néz ki, hogy bemegyünk egy szobába, ahol egymás mellett vannak az ágyak, és akkor a négy fiú meg én szépen egymás mellé fekszünk – ami persze nem mindig kényelmes.

Itt van már a kisfiatok. Hogy tervezitek, viszitek magatokkal lehetőleg mindenhová?

Dani: Ez a 800 kilométeres utazás Budapestről Tusnádfürdőre most egy próba volt, Farkas jól viselte. De most egy kicsit megpihenünk, hiszen 2017 óta folyamatosan készítettük a Hungarikumokkal a világ körül nyolc évadát. Jelenleg a Kárpát-medencében forgatunk olyan itt élő nem-magyarokról, akik megtanulták a nyelvünket, és valamit hozzátettek a hazához.

Szonya: Dani mindig ígéri, hogy majd egy kicsit megpihenünk, ezt mondta a családtervezés idején is. Ehelyett az első trimesztert a Közel-Keleten vészeltük át, majd megszületett Farkas, és ugye most is forgatunk… De ez nem is baj, mert szerintem mi nem tudunk pihenni.

Hamarosan nemcsak a Hungarikumokról fognak ismerni benneteket, mert július 26-án az M5-ön bemutatták az „1920 – Mi lett volna, ha” című történelmi dokumentumfilmeteket.

Dani: Nekem régi álmom volt, hogy egy olyan Trianont elmagyarázó filmet készítsek, amely érthetővé teszi az ahhoz vezető és az abból következő utakat.

Egy olyan friss látásmódú filmet, amely nem melankolikus, hanem próbál egy kicsit önironikus, szatirikus lenni. 

Ez idén júliusban megvalósulhatott a Szerencsejáték Zrt. és a Nemzeti Kulturális Alap segítségével. 1918. augusztus 8., tehát a német hadsereg „fekete napja” és a soproni népszavazás, 1921 decembere között mutatja be a sorsfordító pillanatokat úgy, hogy eljátszottuk hét történésszel, mi lett volna, ha. Tehát mi lett volna például, ha Tisza Istvánt nem gyilkolják meg…