#2 A félreismert Törökország és a magyar emigrációk

Ahogy robogtunk tovább a három sávos tükör sima autópályán, azon gondolkoztunk vajon Rákóczi Ferencnek és kíséretének ugyanez a táv mennyi időbe telt 305 évvel ezelőtt? Mármint a Topkapi palota és a „bujdosóknak” Rodostóban kijelölt menedékhelyek közt – nem az osztrák autópályákat megszégyenítő E80-on.

Törökországra egyébként is igaz egyféle kettőség. Jellemző a nyugat-kelet váltakozása, Ázsia és Európa, a kultúrák találkozása, illetve a törökökről alkotott kép valótlansága – a vártnál is több esetben. Rengetegszer írtunk már a különböző sztereotípiákról, és ez ezúttal sem lesz másképp. Törökország ugyanis egy nagyon is fejlett, de a múltjára és kultúrájára büszke ország. Meglepően hasonló problémákkal, mint bármelyik európai ország.

„A félreismert Törökország.”

Kinek mi ugrik be elsőre a törökökről? Ami nekünk a „150 év”, a németeknek talán a rengeteg vendégmunkás, az osztrákoknak és a hollandoknak pedig a történelem leghosszabb európai uniós csatlakozási kérelme. Pedig, ahogy Isztambulból kifelé látjuk a helyi Mol-székházakat, az Árpád-híd nagyságú tengeri hajókat, és a mindenfelé mozgolódó szélmalmokat Törökország sokkal több, mint egy nagy csokor sztereotípia.

 

Rodostó felé közelítve ugyan némileg veszít a táj XXI. századi jellegéből, de mit se bánjuk, hiszen a megmaradt európai vidék a szemünknek oly kedves mindenfelé zöldülő, dimbes-dombos képet mutat. Egy-egy magaslaton visszainteget még a Márvány-tenger, de aztán a zalai és a toszkán táj felváltva utazik velünk, míg ki nem dugja a fejét Rodostó, vagyis Tekirdağ.

„Miért nem Edirnébe mentek? Az a második legszebb város, a régi török főváros. (…) Ja, hogy magyarok vagytok, az más. Azért Tekirdağ után Edirnébe is menjetek el.”

Mondta el a hentes előtt várakozó bácsi teljesen önzetlenül, kiváló angolsággal, ami errefelé ritka, mint a fehér holló. Bár, ha jobban belegondolunk, nem beszélnek a törökök rosszabbul idegennyelveket, mint az angol, vagy francia anyanyelvűek, csak nekik is rossz a PR-osuk.

Rögtön feltűnt, hogy Isztambul után egyetlen keresztény templomot se láttunk. Pedig Mikes Kelemen levelei szerint Rodostó és környékén több felekezet több temploma is jelen volt. Olyannyira, hogy Rákóczi Ferenc, a magyarok nagy fejedelme 1717-es török száműzetésétől gyakorlatilag aszkéta életet élve, haláláig mindennap templomba járt.

„Volt itt nem olyan rég egy örmény katolikus templom is, de sajnos felgyújtották. Az utolsó görögök meg legkésőbb a ’80-as években mentek el.”

Erre mondják, hogy nincs új a nap alatt. Elég csak az erdélyi szászokra gondolni, akik épp a ’80-as években húztak végleg nyúlcipőt. Igaz a románok templomokat nem annyira rombolnak az elmúlt harminc évben, csak építenek – az más kérdés, hogy akkor is, ha az ortodox hívőket buszoztatni kell, de ezt a 4. évadban már úgy-ahogy kitárgyaltuk.

Csáky Mihály, Esterházy Antal, Bercsényi Miklós és még jó páran a kuruc emigrációból gyakorlatilag büntetésből kapták Rákóczival osztályrészül Rodostó tengerparti házait. Na nem azért, mert az angolok és a franciák is elárulták újfent a magyar ügyet – bár azért is. Hanem, azért mert VI. Károly német-római császár addig hisztériázott III. Ahmed szultánnál, míg elérte, hogy a magyar emigráció ne lehessen még a főváros, vagyis akkoriban még Isztambul közelében sem. Öröm az ürömben, hogy legalább a „pozsareváci békében biztosították a ki nem adatásukat” – mondta nekünk Ali, aki a Rákóczi múzeumot épp idén 40 éve vigyázza, szereti, ápolja.

 

„Az utolsó nagy felújítás még ’82-ben volt. Akkor jött ide a Magyar Nemzeti Múzeum rekonstruálni a magyarok nagy fejedelmének, Rákóczi Ferencnek a házát. Egy szót se beszéltem magyarul még akkor, az csak úgy időközben jött. Végülis, mit tehet az ember ennyi éven át, ennyi magyar könyv és felirat közt?”

Ali szerint Rodostó egyik leglátogatottabb „látványossága” a Rákóczi múzeum, és tényleg! Csak, amíg az épületben forgattunk legalább egy tucat ember jött be bámészkodni. Néhányukkal megpróbáltuk a lehetetlent és a mindenféle fordító app-ok segítségével kérdezősködtünk, ám ez még 2022-ben sem egyszerű történet. Azt viszont mindenki megerősítette, hogy nem véletlenül jöttek épp ide. Egy család egészen Kayseriből érkezett nyaralni Rodostóba, „ha pedig erre járunk a magyar testvérek nagy fejedelme kihagyhatatlan.”

„A nevelőapjáról, Emréről hallottatok már?”

Némi aktivity után aztán összetettük, hogy Thököly Imrére gondolnak. Egészen zavarba ejtően sokat tudnak rólunk, miközben lemernénk fogadni, hogy a Gül Baba türbéjén turbékolók feleennyit tudnak odahaza a török történelemről. Ezúton szeretnénk javasolni, hogy választható nyelvként a törököt is lehessen otthon tanulni. Annyi értelme, mint az olasznak, spanyolnak egészen biztosan volna.

Másnap reggel a Dardanellák történelmet formáló szorosai felé közeledve azon kaptuk magunkat, hogy még nem tudtunk egy igazán jót enni Törökországban. Pedig a pesti török éttermek alapján ez elképzelhetetlennek tűnt még egy hete. Miért?

Gasztró-szünet.

Azt gondolnánk, hogy Európa és Ázsia találkozásánál a török konyha igazi közvetítő szerepet tölt be, ám ez csak óriási jó indulattal igaz. Kezdjük azzal, hogy az utcákon három, legfeljebb ötféle étel fedezhető fel, dőner, vagy dürüm, a köfte, a lahmacun és a kokorec. És ezek egyike sem érte el itt tartózkodásunk során az Szent István körúti Antalya Kebab színvonalát, nemhogy a Türkiz étteremét.

Kellene írni egyszer egy könyvet a különböző ételek evolúciójáról, és azok kulturális és földrajzi hatások alapján történő átalakulásukról. Például itt a török pogácsa. Finom, omlós a közepén pedig valami töltelék található, főleg hagymás-hús, kevéske fűszerrel. Hiába írják pár betű eltéréssel (poğaça), ahogy mi írnánk otthon, mégis sokkal inkább hasonlít a Kínától-Oroszországig megtalálható töltött gombóckákra, sem pedig a hamuban sült pogácsánkra. Attól függetlenül, hogy gőzgombócról, vagy pelmenyiről beszélünk tudjuk, hogy ezek az ételek egy közös őstől származnak épp, ahogy a török pogácsák is.

Ugyanaz az ötlet, kicsit eltérő ízek, de a lényeg változatlan, épp ahogy a köfte esetében. Ami máshol a cevapcice, vagy miccs, az török földön a köfte. Álcázhatják kicsit csípősebnek (Adana), vagy egy kicsit paradicsomosabbnak (Iskender) a fasírtot, minket nem vernek át. Már csak egy kérdésünk van, ki vette át és kitől?

A Petrezselyem-gate.

Mindenki számára van egy-egy oda nem illő, már-már idegesítő fűszer, vagy hozzávaló a legtöbb konyhában. Állítólag a magyarok mindent fokhagymával készítenek, Indiában kikerülhetetlen a curry, Iránban a koriander, az USA-ban a jég a poharakból, vagy a bbc szósz a tányérokról, de még sorolhatnánk. A török konyha pedig felfedezte magának a petrezselymet és a kaport. Bárcsak valaki elmondaná, hogy miért kellett ennek így történnie?

A mezőgazdaságilag teljesen önellátó Anatólia ugyanis gyakorlatilag a világ bármely pontján megtalálható fűszert, növényt, gyümölcsöt korlátlan mennyiségben tudja előállítani. Ők mégis két leveszöldségre kaptak rá. Nem ám őrölt, vagy apróra vágott formában. Minimum centi vastagságú darabkák bújnak elő a dürüm tál aljáról, a salátából, de még a pizzák tetejéről is. Rejtély. Apropó dürüm. Talán a legfájóbb devolúciót a sokkal inkább már wrapra emlékeztető vérszegényes nemzeti ételnél éltük át, amelyet ketchuppal, majonézzel és sült krumplival dobnak fel.

Amiket feltétlenül érdemes azonban kipróbálni: gözleme, baklava, çökertme, a híres lencseleves (vagy, ahogy errefelé az étlapokon szerepel „day of the soup”) és persze az ayran korlátlan mennyiségben.

Francois Baron de Tott.

Az igazi gasztró csoda tehát még várat magára, nem úgy Tóth Ferenc erődrendszere. Nem fogunk spojlerezni, de a Franciaországban született „rákóczi-árva” élete is megér egy misét, illetve egy „gúglizást.”

Következő állomásunk Izmir, a történelmi Szmirna. A legtöbb török városról – tisztelet a kivételeknek – elmondható, hogy keveset őrzött meg a múltjából. Leginkább a ’60-’70-es évek, valamint az elmúlt tíz év lenyomata köszön vissza. Ez alól Izmir még akkor sem kivétel, ha egy félkerületnyi bazársor megmaradt a történelmi városban.

A török Kossuth-kultusz.

Otthon fáradságos munkával kezdi elérni a történész szakma, hogy Kossuth Lajost egy korrupt, ügyeskedő politikusnak lássuk. Szerencse, hogy a világ Kossuth-kultuszára gyakorolt hatása ennek az ügyeskedésnek vajnyi kevés. Legyünk Clevelandban, vagy épp Izmirben. A harmadik legnagyobb török város ugyanis büszkén viseli a kellemes „sebhelyet” miszerint Kossuth épp innen lépett fel az USS Mississipi tatjára, hogy megkezdje, azóta is egyedülálló földkörüli turnéját a magyar-ügyért.

 

Közel másféléves török száműzetését ugyanis nem itt, hanem Kütahyában egy rendkívüli kis ékszerdobozban töltötte, félúton az Égei-tenger és Ankara között. Talán annak idején Rákóczi is ment volna, ha lehetősége nyílik rá. Egy biztos Kütahya, nem egy Rodostó. Mára ugyan a Márvány-tenger az egyik legkoszosabb tenger a világon, de még ma is mozgalmasabb ütőerek közelében fekszik, mint Kütahya. Ez lehetett az oka, hogy Kossuth Lajos szabályosan unta az Abdul Medzsid szultán által kijelölt menedékét – még egy magyar-török-francia-angol szótárt is készített.

 

Érdekes, hogy mekkorát tud változni a világ. Nekünk Kütahya már egy pörgős, de mégis élhető egyetemi városkának tűnt a hegyek közt. Persze az is sokat hozzátett számunkra Kütahya csillogásához, hogy a Güral család gyakorlatilag önerőből ápolja a Kossuth-kultuszt. A „török Herendy-Zsolnay gyár” tulajdonosa, Ismet Güral nem viccel. Miközben hallgatjuk, hogy Édesapja gyakorlatilag a semmiből hogyan teremtette meg a világ egyik legnagyobb kerámia üzemét, majd a saját történetét a ’70-es évekből, ahogy eljutott egy szuszra Pécsig, lezavar egy-két milliós értékű telefonhívást. Igazi üzletember, de amikor csak teheti, figyel Magyarországra is, segíti a két ország kapcsolatát.

 

„Alpaslan, az nagyjából azt jelenti, hogy az oroszlán katonája.”

Ezt már Alpaslan Kaya meséli nekünk Izmit külvárosában Gölcükben, útban a Thököly emlékház felé. Alpaslan is gyakorlatilag hobbiként választotta a török-magyar kapcsolatokat épp, ahogy a Güral család. Ilyenkor újra beleszeretünk egy kicsit a világunkba…

Alpaslannak talán még nehezebb dolga volt megmenteni valamit a múltból, hiszen Izmit-Gölcük jóformán Isztambul külvárosának nőtte ki magát. Ennek megfelelően az újonnan épített sztrádák és körforgalmak közt, ha nem kapunk segítséget a KFC-re szakosított Google Maps ismét elvérzett volna. Akkor pedig nem tudnánk megmutatni majd Nektek a történelem egy apró, de fontos darabkáját. A kuruc-király épen megmentett eredeti sírkövét, illetve az ugyancsak Márvány-tengerre néző házikóját.

Lesz-e még emigráció?

Felmerül a kérdés, hogy kell-e még Törökországnak segítenie magyarokat, esetleg fordítva? Hiszen a török-magyar kapcsolat tényleg több a 150 éves „hódoltságnál”. Tényleg alaposan megsínylettük azt az időszakot, és hosszasan sorolhatnánk a janicsároknak összelopkodott magyar tízezreit, a Kárpát-medence etnikai arculatának végleges megváltozását, de minek? A történelmen nem lehet változtatni, csak tanulni belőle. Arról pedig keveset szól a fáma, hogy az elmúlt 300 évben hányszor kaptunk török segítőkezet. Arról pedig még kevesebbet, hogy milyen hely lenne vajon a világunk Alpaslanok és Ismetek nélkül.

Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! (Spoiler:) Instagram profilunkon találtok egy visszaszámlálást, ahol fényt derítettünk rá, merre vettük az irányt új évadunk során. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):

 

Facebook

Instagram

TikTok

YouTube

Web

 

Hamarosan érkezünk az első, igazi, hamisíthatatlan HVKúti beszámolóval!

HVK* = Hungarikumokkal a világ körül 

#8 Árpádhon aka. Albany

Kevés olyan tündéri történetet ismertünk meg az elmúlt öt évben, mint amilyen a louisianai Árpádhoné. Az Egyesült Államokban meglátogatott utolsó állomásunk tényleg feltette az „I”-re a pontot.

Texas száraz, sárgás tájait újból felváltotta Mississippi zöld örökkévalósága. Shreveportnál ismét az Oklahoma óta fel-felbukkanó Red River mentén kanyarogtunk a gigantikus méretű Százhalombattáig, Baton Rouge-ig. A XIV. Lajosról elnevezett állam fővárosa nagyjából alig nagyobb, mint Debrecen, mégis a Mississippi mellett elterülő olajfinomítói és gyárai valószínűleg önmagukban meghaladják a teljes magyar ipar felét.

Kilométereket kellett még utaznunk dél fele, hogy láthassunk valamit az igazi mocsaras Louisianából, abból, amit oly sok film megénekelt már (legutóbb a True Detective nevű sorozat első évada). Sajnos az ember mindenhova beteszi a lábát. Döbbenten láttuk, hogy a nemzeti parkoknak kijelölt területeken is ugyanúgy sztrádák, lakóházak, gyorséttermek sorakoznak, mint a már említett Baton Rouge jellegtelen forgatagában. Minek akkor ez a közigazgatási csalás? Minek akkor a Nemzeti Park elnevezés? No, mindegy. Haladjunk.

Ida hagyatéka.

Közeledve New Orleanshoz egyre feszültebben figyeltük a 240 km/h-val pusztító Ida hurrikán pár hetes hagyatékát. Akármennyire szorgosan takarítják a károkat, itt-ott egy leszakadt háztető, vagy facsonk emlékeztet az évenkénti apokalipszisre, amit az embereknek el kell szenvedniük Louisianában.

Talán errefelé már felkészültebbek, mint 2005 előtt voltak a Katrina idején, ám a sztrádán így is csak totyogtunk, mert nemes egyszerűséggel Ida elvitte az egyik hídpillért. Ezért a sávlezárás. Csak elképzelni tudjuk milyen lehetett száz-kétszáz évvel ezelőtt egy hasonló hurrikán pusztítása áram, helikopter, markoló és egyéb luxus nélkül. Miközben ezen elmélkedünk, veszettül próbálunk szállást találni, mert arról, amit foglaltunk kiderült, hogy egy hatalmas tévedés. Ida oda is lecsapott és a ház már csak félig állt a cölöpökön.


– Hogy érti, hogy nincs?
– Csodálkoznék, ha találna szállást ma estére. Egy hete még áram és víz se volt.
– Akkor mit tanácsol, mit tegyek?
– Hát, én visszafordulnék nyugatra.”

Hangzott el az egyik megbízhatónak tűnő szállásközvetítő alkalmazás emberkéjének jótanácsa. Mivel a dugóban amúgy se tudtunk mozdulni se jobbra, se balra, így további egy óra telefonálgatás után találtunk egy még ép házat, ahol megszállhattunk. Ráadásul volt áram, de még meleg víz is!

Ezek után New Orleanstól mégsem várhattuk el a híres Mardi Gras hangulatát. Félig leszegett fejjel, elvárások nélkül dobtuk be magunkat a régi-francia negyedbe, ami gyakorlatilag a pesti Király utca távoli rokonává fokozta le magát. A Bourbon Street-en sörrel a kezükben tántorgó buli csapatok már-már a Covid előtti idők honvágyát ébresztette bennünk, amit egy-egy utcazenész és persze a nyüzsgés tette az USA-ban egyedülállóvá. Hogy miért? Teljességgel elképzelhetetlen az USA-ban – de gyakorlatilag a világon máshol is –, ami nálunk megszokott: fesztivál hangulatban lődörögni kocsmáról-kocsmára. New Orleans francia negyede úgy tűnik a kivétel.

A híres jazz hangulatról napjainkra csak néhány makacs bár és étterem gondoskodik, no meg az USA-val gyakran egyidős, archaikus kreol építészetű házak. Ha becsukjuk a szemünket, még mindig könnyű magunkba szívni a történelmet, amely e falak közt játszódott. Többek közt Kossuth Lajos 1851-es köszöntését, amit a Lafayette téren elmondott beszéde tett halhatatlanná. Ám nem csak Kossuth a város egyetlen „magyarja.”

Botsay Sándor magyar szabadságharcos még az 1849-es világosi fegyverletétel után idesodródott, asztalosműhelyt nyitott, harcolt a déliek oldalán az USA polgárháborújában – ám ezúttal is a vesztes oldalra állt. A Botsay család azóta is New Orleansban él, és a családi kriptáról sem feledkeztek meg.

Louisiana magyarsága azonban mégsem a Botsaykról és Kossuthról híres, hanem Árpádhonról. Az 1896-ban alapított kicsi városkáról, amely az utolsó település, amit magyarok alapítottak, és még magyarok is élnek benne. Kossuthfalva, Új Buda, Haraszthy Town, Balaton, mára már mind feledésbe merültek, hiszen évtizedek óta nem beszél senki magyarul, és emlékük is lassan teljesen feledésbe merül.

Árpádhonra is ez a sors várt. Főképp, hogy az angol nyelvű többség Albanyre keresztelte át. Azonban ekkor jött Alex Kropog, vagyis Kropog Sándor és felesége, Royanne. Közel húsz év töretlen és ellentmondást nem ismerő munkájuknak köszönhetően létrejött a Hungarian Settlement Museum, ami gyakorlatilag egy helytörténeti múzeumként funkcionálva örök emléket állít a magyarság 125 évének. Nem mellesleg Royanne – magyar felmenők és nyelvtudás hiányában – pedig megírta a „The Story of Árpádhon: Hungarian Settlement, Louisiana 1896-2006” című, a témában alapkőnek számító művet.


– Sándor, miért nem magyarul beszélünk? Sokkal jobban megy ez neked, mint nekem az angol, hidd el!
– Kedves vagy, de én itt alig tudok már magyarul beszélni, és nem szeretném helytelenül használni a magyaromat.”

Sándor szerény ember. Olyan, aki nem kérkedik, és nem instázza meg minden napját, csak tette egész életében, amit tennie kellett. Gyerekkorában, mint Árpádhonban szinte minden magyar, az eperföldeken dolgozott, aztán egyetem, munka, család… Sokan ebben az erőltetett menetben elfelejtették az anyanyelvüket, vagy egyszerűen csak nem volt idejük hátradőlni egy Arany János vers mellett.

„Akik itt vannak mind magyar származásúak – akad, aki teljesen. Mégis már csak én beszélek egyedül magyarul.”

Mondja szomorúan nekünk Sándor, akinek édesapja egészen fiatalon érkezett, az első világháború idején Kárpátaljáról. Munkásságát elismerendő a falu utcát nevezett el róla, épp ott, ahol ma is Kropogok élnek.


– Két gyönyörű templomunk van, egy katolikus és egy református. Melyiket mutassam meg?
– Mindkettőt.
– A temető is érdekel?
– Természetesen.”


Van abban valami Radnóti féle boldog-szomorúság, ahogy Sándor büszkén mutatja „Bika néni” sírját. Hiszen azok, akik ide jöttek, nem lazsálni jöttek. Kőkemény, verejtékező munkával a semmiből újrakezdték egy olyan világban, ami épp annyival segített nekik, hogy nem ártott sokat. Ők mind a jobb életért jöttek a Monarchia végéből, vagy menekültek a háborúk elől.

Hiába jártunk be öt kontinenst öt év alatt, nem találtuk meg a mindentudás kulcsát. Az emberek alapvető értékei, ösztönei, akaratuk és vágyuk épp ugyanott és ugyanúgy lakozik bennünk Csángóföldtől Árpádhonig, Johannesburgtól Hanoig. Egyvalami viszont bizonyos: világunk a Sándorok nélkül nem csak kevesebb, hanem betegebb is lesz. Hiányzik majd a szív, az emlékezés erről a bolygóról.


Mondanánk, hogy legyél Te is Sándor, hiszen többet hagysz hátra, ha úgy teszel, mint ő, de akinek nem inge, az ne is vegye magára. Mi csak tisztelgünk azok előtt, akik mégis megmaradtak magyarnak, holott a történelem egy pontján a hazájuk messzire szakította őket. Ezt a bűnt nem szabad elkövetnünk többé. Tanuljunk a múlt hibáiból, és legyünk egymással, sokkal, de sokkal türelmesebbek, ha másra nem is, erre megtanít minket a sok utazás.

Júliusban még nem gondoltuk volna, hogy ennyire tiszavirág-életűnek tűnik majd a két évad forgatása, de mégis elröppent ez az idő, és most visszakerültünk oda, ahol nem kell kutatnunk a magyarok után, ahol minden sarkon magyar hang hallatszik: haza. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy minden pillanatban visszavágytunk, hiszen annyi izgalomban volt részünk, ami keveseknek adatik meg, de annyi izgalmas történetet hallottunk, amihez képest a mi utazásunk csak egy csöppnek tűnt a kalandok tengerében. De ne aggódjatok, minden pillanatát rögzítettük, így 2022 januárjában Ti is átélhetitek Latin-Amerika megbúvó magyar dallamait, 2023-ban pedig az Egyesült Államok nyüzsgő forgatagát hozzuk el nektek!

„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.”

-James Arthur Baldwin

Ismét beigazolódott, hogy van értelme tervezni, kutakodni, szervezkedni, hosszú éjjeleken s hajnalokon át, szüntelen keresve azokat a honfitársainkat, akik a világ más szegleteiben élik életüket, hiszen csodálatos embereket ismerhettünk meg ez alatt a pár –néha örökkévalóságnak tűnő- pár nap alatt. Mindenkinek köszönjük szépen, aki részt vett velünk a forgatásokon, vagy csak jótanáccsal, hasznos talpalávalóval látott el minket… és természetesen Nektek, az olvasóiknak! Önök nélkül, nélkületek nem létezhetne a Hungarikumokkal a világ körül!

Számtalan érdekesség, meglepetés és fontos információ vár mindazokra, akik továbbra is figyelemmel szeretnék kísérni útjainkat (vagy csak most kapcsolódnak be a mi kis világunkba) úgyhogy ne maradjatok le, inkább maradjatok velünk itt a weboldalunkon, Facebookon és Instagramon!

A 6. évadunkat mi sem írja le jobban, mint a szállóigévé vált hollywoodi idézet:


Nem elég magyarnak lenni, tehetségesnek is kell lenned.
De azért segíthet!”

Egy szívünkhöz igen közel álló zenével zárjuk kalandozásaink beszámolóját. Legközelebb már a tv képernyőkön találkozhattok velünk! Sziasztok!

Puszi & Pacsi:
A Stáb