Romvárosoktól a magyar kalandorokig – Hungarikumokkal a világ körül 5/7.

Passuth László, romvárosok, azték jóslatok és a csípős ezer árnyalata: folytatódik a közép-amerikai utazás!

A Mandiner oldalán megjelent cikkünket alább közöljük.

A következő részben olyan városokba látogatunk el, amelyek még híven őrzik a múltat, és olyan helyeken járunk majd, ahol a levegő telítve van a történelem esszenciájával. Ősi romvárosok ősi történeteire bukkanunk, és persze Mexikó hatalmas piacaira, ahol még az is elképzelhető, hogy megtaláljuk Passuth László „Esőisten siratja Mexikót” című híres regényének mexikói kiadását.

„Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát” – mondta Will Durrant, és mindjárt az első történetünk főhőse, Hernando Cortez esetében láthatjuk, hogy mennyire igaza volt. Amikor, mintegy ősi jövendölés beteljesüléseként

Cortez 1519-ben besétált az aztékok birodalmának viharos időszakába,

az akkori rettegett uralkodó, Montezuma ezernyi lándzsahegy helyett ajándékokkal fogadta.

Cortez ugyanis tudott a jóslatról, miszerint „egy fehér isten érkezik majd keletről”, vagyis a Ketzalkóatl – a Tollaskigyó. Ezt könyörtelenül ki is használta. Szeretője és tolmácsa, Marina ugyanis informálta az aztékok gyarlóságairól, a megemelt adókról, emberáldozatokkal és megfélemlítésekkel fenntartott hatalomról. Tán nem meglepő, de a spanyolok végül a lázadó azték törzsek segítségével törölték el az azték birodalmat a föld színéről – ennek épp tavaly volt 500 éve.

Azték és maja múlt mindenütt.

Látni a szemekben, az arcvonásokon, de a kultúrában is, ahogy tovább él a múlt. Persze a legfontosabb mementók a híres romvárosok, amelyeknek tíz százaléka sincsen a mai napig feltárva. Hiszen, ha nem az őserdő temeti be őket, vagy a föld méteres rétegei. Ennek egyik leghíresebb példája Palenque.

Az őserdő szélén álló települést még 835-ben elhagyták a lakói, hogy később egy spanyol pap újra felfedezhesse. Palenque nagy része még ma is feltáratlanul várja a kalandot kereső kutatókat.

Elképzelhetetlen mennyiségű rejtélynek ad otthont ez a piramistemplom-város.

Soha nem tudjuk már meg bizonyosan például a város nevének eredetét sem. Cölöpsort jelent vagy inkább az akkori uralkodó nagyságát, esetleg a közeli földműves falut jelöli az egyik templom falán olvasható hieroglifa? Rejtély marad mindörökre.

A maja földönkívüliek!

Nem csoda, hogy olyan őrült elméletek is születtek, miszerint Pacal király – nem röhög – sírjának domborműve a Feliratok templomában valójában nem is magát a halottat, mint eltávozott lelket, hanem mint földönkívülit ábrázolja. A „hívők” szerint ez az elmélet kérdések sorát válaszolná meg – miközben persze újabbak sorát nyitná. Magyarázatot adna a maják mesteri építményeinek kivitelezésére, csillagászatukra, a matematikára.

Jarochos.

Így nevezi magát Mexikó egyik legrégebbi városának népe. A következő úticélunk, Veracruz címerén egy vörös kereszt látható, amin a „vera”, azaz „igaz” szó díszeleg. Hernando Cortez, az aztékok „fehér istene” nevezte el így, szó szerint Igaz Keresztnek. Itt található Latin-Amerika legnagyobb akváriuma, az Acuario de Veracruz, a Malecon, ami a tengerpart mentén nyolc kilométer hosszan elterülő széles sétány, csak hogy párat említsünk a tenger közelségéből adódó csodáknak.

A parton sétálva érdemes „guayaberát” ölteni, ami yucatáni szellős inget jelent. Valóban ez a legmegfelelőbb viselet errefelé. Ha pedig nem csak a meleggel és a párával vagyunk elfoglalva érdemes belekóstolni az élettel teli helyi kultúrába. Ki kell próbálni a lecherót, ami valójában „csak” annyit tesz, kávé tejjel, de ez itt helyi specialitás az 1808-ban alapított Gran Café de la Parroquia-nak köszönhetően.

El dios de la lluvia llora sobre México.

Passuth László nagy regényét, az Esőisten siratja Mexikót a mexikói iskolákban ugyan már nem oktatják, legfeljebb az irodalom faktokon, de még mindig jegyzik. Piacokon, antikváriumokban, ha ügyesek vagyunk, megtaláljuk. Sőt, ha elolvassuk, érdekes párhuzamra bukkanunk főhőse, Hernan Cortez és Passuth közt. Igaz, Passuth nem foglalta el Romániát 500 katonával, ám mindketten szülői „indíttatásra” tanultak jogot, hogy aztán valami teljesen másba kezdjenek.

Mexikó magyarjai.

Az amerikai polgárháború végéhez közeledve

1865-ben számos magyar érkezett Közép-Amerikába, hogy fellépjen Habsburg Miksa mexikói császár ellen,

ezzel megtorolva az 1849-es eseményeket. A 39. New York-i Önkéntes Gyalogezredből – avagy a Garibaldi ezredből – három magyar század, egy további new york-i ezred magyarjai és a chicagói Lincoln-puskások érkeztek a császárral szemben.

Hihetetlen vagy sem, de Miksa, vagyis Ferenc József császár testvére oldalán még több magyar harcolt. A rettegett „vörös ördögök” a magyar huszár ezred például a császár legjobb katonáivá lettek. Így fordulhatott elő, hogy a világ túloldalán a hazájuktól messze több mint 1600 magyar harcolt a mexikói polgárháborúban.

Puebla

Pueblát az őslakosok Cuetlaxcoapannak nevezték, aminek jelentése: „ahol a kígyók vedlenek”. Furcsa módon ez a név ma is megállná a helyét, a város ugyanis a régi és új találkozásának egy látványos színhelye, egyszerre van jelen a történelem súlya és a modern kor letisztultsága, pasztellszínei. A régmúlt és a jelen olvasztótégelyében érezhetjük itt magunkat.

Az utcákon felfedezőútra indulva pedig számos lelkes senorral és senoritával találkozhatunk, akik bódéjukból vagy standjuk mögül kilesve várják a gyanútlan turistát, hogy megkóstoltathassák vele a méltán híres mexikói paprikafelhozatal legalább ötféle szerencsés kiválasztottját.

Csípős, csípősebb, nem csípősebb.

A Scoville-skálán ugyan több mexikói fajta szerepel előkelő helyen, mint magyar, de azért ne búslakodjunk.

Egy képzeletbeli csípős paprikaevő versenyen nem nagyon szégyenkeznénk.

Ami viszont megsüvegelendő, hogy errefelé a közel száz chilifajtának külön irodalma van: anaheim, chilaca, povlano, habanero, jalapeno, amarillo… és így tovább. A legfurcsább nevet talán a mirasol chili kapta – legalábbis nekünk, magyaroknak érdekes lehet, hogy Mexikóban egy paprikát neveznek, kis túlzással napraforgónak.

Mindegyiket másra tartják, az édestől, a fűszeresig kész ízkavalkád zajlik a szemünk előtt, amiről eddig azt hittük, csak a csípős ízek a lényegesek. Ezek után az sem meglepő, hogy a mexikóiak nemzeti konyhája a világörökség részét képezi. Egyedülálló kiváltság ez.  Nemzeti konyha még nem kapott ilyen tekintélyes elismerést. Ehhez már csak annyi hozzáfűznivalónk van, hogy: hajrá Széll Tamás!

 

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyire hálásak vagyunk a munkánkért, hiszen eljuthatunk szerte a világban olyan helyekre, ahová csak kevesen. Sok ember és szervezet összefogása, valamint támogatása kell ahhoz, hogy ez a műsor létrejöhessen! Hatalmas köszönet ezért a 5. évad főtámogatójának, a Szerencsejáték Zrt.-nek!

Published by