#8 Árpádhon aka. Albany

Kevés olyan tündéri történetet ismertünk meg az elmúlt öt évben, mint amilyen a louisianai Árpádhoné. Az Egyesült Államokban meglátogatott utolsó állomásunk tényleg feltette az „I”-re a pontot.

Texas száraz, sárgás tájait újból felváltotta Mississippi zöld örökkévalósága. Shreveportnál ismét az Oklahoma óta fel-felbukkanó Red River mentén kanyarogtunk a gigantikus méretű Százhalombattáig, Baton Rouge-ig. A XIV. Lajosról elnevezett állam fővárosa nagyjából alig nagyobb, mint Debrecen, mégis a Mississippi mellett elterülő olajfinomítói és gyárai valószínűleg önmagukban meghaladják a teljes magyar ipar felét.

Kilométereket kellett még utaznunk dél fele, hogy láthassunk valamit az igazi mocsaras Louisianából, abból, amit oly sok film megénekelt már (legutóbb a True Detective nevű sorozat első évada). Sajnos az ember mindenhova beteszi a lábát. Döbbenten láttuk, hogy a nemzeti parkoknak kijelölt területeken is ugyanúgy sztrádák, lakóházak, gyorséttermek sorakoznak, mint a már említett Baton Rouge jellegtelen forgatagában. Minek akkor ez a közigazgatási csalás? Minek akkor a Nemzeti Park elnevezés? No, mindegy. Haladjunk.

Ida hagyatéka.

Közeledve New Orleanshoz egyre feszültebben figyeltük a 240 km/h-val pusztító Ida hurrikán pár hetes hagyatékát. Akármennyire szorgosan takarítják a károkat, itt-ott egy leszakadt háztető, vagy facsonk emlékeztet az évenkénti apokalipszisre, amit az embereknek el kell szenvedniük Louisianában.

Talán errefelé már felkészültebbek, mint 2005 előtt voltak a Katrina idején, ám a sztrádán így is csak totyogtunk, mert nemes egyszerűséggel Ida elvitte az egyik hídpillért. Ezért a sávlezárás. Csak elképzelni tudjuk milyen lehetett száz-kétszáz évvel ezelőtt egy hasonló hurrikán pusztítása áram, helikopter, markoló és egyéb luxus nélkül. Miközben ezen elmélkedünk, veszettül próbálunk szállást találni, mert arról, amit foglaltunk kiderült, hogy egy hatalmas tévedés. Ida oda is lecsapott és a ház már csak félig állt a cölöpökön.


– Hogy érti, hogy nincs?
– Csodálkoznék, ha találna szállást ma estére. Egy hete még áram és víz se volt.
– Akkor mit tanácsol, mit tegyek?
– Hát, én visszafordulnék nyugatra.”

Hangzott el az egyik megbízhatónak tűnő szállásközvetítő alkalmazás emberkéjének jótanácsa. Mivel a dugóban amúgy se tudtunk mozdulni se jobbra, se balra, így további egy óra telefonálgatás után találtunk egy még ép házat, ahol megszállhattunk. Ráadásul volt áram, de még meleg víz is!

Ezek után New Orleanstól mégsem várhattuk el a híres Mardi Gras hangulatát. Félig leszegett fejjel, elvárások nélkül dobtuk be magunkat a régi-francia negyedbe, ami gyakorlatilag a pesti Király utca távoli rokonává fokozta le magát. A Bourbon Street-en sörrel a kezükben tántorgó buli csapatok már-már a Covid előtti idők honvágyát ébresztette bennünk, amit egy-egy utcazenész és persze a nyüzsgés tette az USA-ban egyedülállóvá. Hogy miért? Teljességgel elképzelhetetlen az USA-ban – de gyakorlatilag a világon máshol is –, ami nálunk megszokott: fesztivál hangulatban lődörögni kocsmáról-kocsmára. New Orleans francia negyede úgy tűnik a kivétel.

A híres jazz hangulatról napjainkra csak néhány makacs bár és étterem gondoskodik, no meg az USA-val gyakran egyidős, archaikus kreol építészetű házak. Ha becsukjuk a szemünket, még mindig könnyű magunkba szívni a történelmet, amely e falak közt játszódott. Többek közt Kossuth Lajos 1851-es köszöntését, amit a Lafayette téren elmondott beszéde tett halhatatlanná. Ám nem csak Kossuth a város egyetlen „magyarja.”

Botsay Sándor magyar szabadságharcos még az 1849-es világosi fegyverletétel után idesodródott, asztalosműhelyt nyitott, harcolt a déliek oldalán az USA polgárháborújában – ám ezúttal is a vesztes oldalra állt. A Botsay család azóta is New Orleansban él, és a családi kriptáról sem feledkeztek meg.

Louisiana magyarsága azonban mégsem a Botsaykról és Kossuthról híres, hanem Árpádhonról. Az 1896-ban alapított kicsi városkáról, amely az utolsó település, amit magyarok alapítottak, és még magyarok is élnek benne. Kossuthfalva, Új Buda, Haraszthy Town, Balaton, mára már mind feledésbe merültek, hiszen évtizedek óta nem beszél senki magyarul, és emlékük is lassan teljesen feledésbe merül.

Árpádhonra is ez a sors várt. Főképp, hogy az angol nyelvű többség Albanyre keresztelte át. Azonban ekkor jött Alex Kropog, vagyis Kropog Sándor és felesége, Royanne. Közel húsz év töretlen és ellentmondást nem ismerő munkájuknak köszönhetően létrejött a Hungarian Settlement Museum, ami gyakorlatilag egy helytörténeti múzeumként funkcionálva örök emléket állít a magyarság 125 évének. Nem mellesleg Royanne – magyar felmenők és nyelvtudás hiányában – pedig megírta a „The Story of Árpádhon: Hungarian Settlement, Louisiana 1896-2006” című, a témában alapkőnek számító művet.


– Sándor, miért nem magyarul beszélünk? Sokkal jobban megy ez neked, mint nekem az angol, hidd el!
– Kedves vagy, de én itt alig tudok már magyarul beszélni, és nem szeretném helytelenül használni a magyaromat.”

Sándor szerény ember. Olyan, aki nem kérkedik, és nem instázza meg minden napját, csak tette egész életében, amit tennie kellett. Gyerekkorában, mint Árpádhonban szinte minden magyar, az eperföldeken dolgozott, aztán egyetem, munka, család… Sokan ebben az erőltetett menetben elfelejtették az anyanyelvüket, vagy egyszerűen csak nem volt idejük hátradőlni egy Arany János vers mellett.

„Akik itt vannak mind magyar származásúak – akad, aki teljesen. Mégis már csak én beszélek egyedül magyarul.”

Mondja szomorúan nekünk Sándor, akinek édesapja egészen fiatalon érkezett, az első világháború idején Kárpátaljáról. Munkásságát elismerendő a falu utcát nevezett el róla, épp ott, ahol ma is Kropogok élnek.


– Két gyönyörű templomunk van, egy katolikus és egy református. Melyiket mutassam meg?
– Mindkettőt.
– A temető is érdekel?
– Természetesen.”


Van abban valami Radnóti féle boldog-szomorúság, ahogy Sándor büszkén mutatja „Bika néni” sírját. Hiszen azok, akik ide jöttek, nem lazsálni jöttek. Kőkemény, verejtékező munkával a semmiből újrakezdték egy olyan világban, ami épp annyival segített nekik, hogy nem ártott sokat. Ők mind a jobb életért jöttek a Monarchia végéből, vagy menekültek a háborúk elől.

Hiába jártunk be öt kontinenst öt év alatt, nem találtuk meg a mindentudás kulcsát. Az emberek alapvető értékei, ösztönei, akaratuk és vágyuk épp ugyanott és ugyanúgy lakozik bennünk Csángóföldtől Árpádhonig, Johannesburgtól Hanoig. Egyvalami viszont bizonyos: világunk a Sándorok nélkül nem csak kevesebb, hanem betegebb is lesz. Hiányzik majd a szív, az emlékezés erről a bolygóról.


Mondanánk, hogy legyél Te is Sándor, hiszen többet hagysz hátra, ha úgy teszel, mint ő, de akinek nem inge, az ne is vegye magára. Mi csak tisztelgünk azok előtt, akik mégis megmaradtak magyarnak, holott a történelem egy pontján a hazájuk messzire szakította őket. Ezt a bűnt nem szabad elkövetnünk többé. Tanuljunk a múlt hibáiból, és legyünk egymással, sokkal, de sokkal türelmesebbek, ha másra nem is, erre megtanít minket a sok utazás.

Júliusban még nem gondoltuk volna, hogy ennyire tiszavirág-életűnek tűnik majd a két évad forgatása, de mégis elröppent ez az idő, és most visszakerültünk oda, ahol nem kell kutatnunk a magyarok után, ahol minden sarkon magyar hang hallatszik: haza. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy minden pillanatban visszavágytunk, hiszen annyi izgalomban volt részünk, ami keveseknek adatik meg, de annyi izgalmas történetet hallottunk, amihez képest a mi utazásunk csak egy csöppnek tűnt a kalandok tengerében. De ne aggódjatok, minden pillanatát rögzítettük, így 2022 januárjában Ti is átélhetitek Latin-Amerika megbúvó magyar dallamait, 2023-ban pedig az Egyesült Államok nyüzsgő forgatagát hozzuk el nektek!

„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.”

-James Arthur Baldwin

Ismét beigazolódott, hogy van értelme tervezni, kutakodni, szervezkedni, hosszú éjjeleken s hajnalokon át, szüntelen keresve azokat a honfitársainkat, akik a világ más szegleteiben élik életüket, hiszen csodálatos embereket ismerhettünk meg ez alatt a pár –néha örökkévalóságnak tűnő- pár nap alatt. Mindenkinek köszönjük szépen, aki részt vett velünk a forgatásokon, vagy csak jótanáccsal, hasznos talpalávalóval látott el minket… és természetesen Nektek, az olvasóiknak! Önök nélkül, nélkületek nem létezhetne a Hungarikumokkal a világ körül!

Számtalan érdekesség, meglepetés és fontos információ vár mindazokra, akik továbbra is figyelemmel szeretnék kísérni útjainkat (vagy csak most kapcsolódnak be a mi kis világunkba) úgyhogy ne maradjatok le, inkább maradjatok velünk itt a weboldalunkon, Facebookon és Instagramon!

A 6. évadunkat mi sem írja le jobban, mint a szállóigévé vált hollywoodi idézet:


Nem elég magyarnak lenni, tehetségesnek is kell lenned.
De azért segíthet!”

Egy szívünkhöz igen közel álló zenével zárjuk kalandozásaink beszámolóját. Legközelebb már a tv képernyőkön találkozhattok velünk! Sziasztok!

Puszi & Pacsi:
A Stáb

Published by