Nehéz a nagykörúton belül –, de kívül is – elképzelni, hogy milyen lehetett délvidéki magyarnak lenni az elmúlt évszázadban. 1920 után minden családnak megvan a saját hollywoodi filmbe illő tragédiája, amellyel a világ még mindig nem ismerkedett meg.
Délvidéki utazásunk első állomása a híres-hírhedt Temerin volt, amely a 2000-es években nem csak a virágzó magyar közösségi élete révén szerzett magának hírnevet. A „temerini fiúk” története pár évtizedre bekeretezte a szerb-magyar együttélést. A történteteket ki így meséli, ki úgy: legyen az magyar vagy szerb. Egy dolog azonban biztos, a temeriniek szerint azok az idők mára véget értek. Évek óta nem ragadtak etnikai alapon vascsöveket egymás ellen, és már nem csap le a szerb igazságszolgáltatás sem csak úgy. Sőt a szerbek – európai uniós csatlakozási szándékából fakadó – közeledését jól szimbolizálja a Délvidéki-vérengzés emlékműve is. Ahogy 2013-ban a magyar és a szerb köztársasági elnök fölavatta Csúrogon a megkínzott, és kivégzett magyar áldozatok emlékművét egészen hátborzongató volt. Már persze azoknak, akik egyáltalán tudnak a történelem e sötét 1944-’45-ös korszakáról. A túlélőknek, elhunytak hozzátartozóinak pedig egy 68 évig tartó bocsánatkérést jelentett – igaz, eldugva a csúrogi cigánysor legvégén a búzatáblák előtt…
„Mi magyarok, felelősek voltunk a hideg napokért, a szerbek a délvidéki mészárlásért. Az más kérdés, hogy még ma sem tisztázott, hogy hány magyart lőttek a Tiszába…, úgy nagyjából tízezer és ötvenezer közt lehettek.”
Temerin ugyanakkor nem csak a szomorkodásról szól, sőt. Sport, kultúra, facebook, tik-tok… ugyanazok a mindennapok, mint Pesten vagy bárhol máshol. Más kérdés, hogy kihívás mindezt magyarul megélni. Hogy miként, az majd januárban kiderül, ahogy az is, milyen a Berbence zenekar és a helyi táncház.
Szerbia legjobb színháza, magyar?
Ezt gyorsan cáfolná az Újvidéki Színház művészeti vezetője, Lénárd Róbert, ám az tény, hogy az elmúlt években kétszer is elnyerte Szerbia legjelentősebb nemzeti fesztiváljának, a Sterija Játékok díját. Azonban az, hogy a színház sikeres ma már főleg a szerb közönségen múlik.
„Újvidéken a szerb is magyar színházba jár. És erre büszkének kell lennünk.”
Újvidéken nagyjából 11 ezer magyar élt száz, sőt százötven évvel ezelőtt is, épp ahogy ma. A különbség csupán annyi, hogy a lakosság közben több mint megtízszereződött, így a valaha Pétervárad „sáncaként” funkcionáló dunai kikötő ma Szerbia második legnagyobb városa. Nem csoda hát, ha a magyar színház közönségét ma már nem tudja a helyi magyarság kiadni. A lényeg így is az, hogy Róberték messze földön híres igényességgel dolgoznak. Gondoljunk csak bele, szerbül mindösszesen feliratozzák a darabokat, mégis tudják Újvidéken, hol van a jó színház.
Maradék, Szeremségben
Maréknyi Maradékon lakik még egy-két maradéki magyar… nos, igen az út hosszú, mi meg unatkoztunk, így ehhez hasonló versikéken törtük a fejünket, míg meg nem láttuk a Tarcal-hegység lankáin Maradék nem is olyan kicsi faluját. Konkrétan az állunk leesett, hiszen itt még tényleg hallani magyar szót.
Tegyük gyorsan kontextusba mekkora dolog ez!
Képzeljük el New Yorkot, azon belül is Greenwichet egy indián negyedként. Isztambult görög városként, vagy Bákót csángó magyarként… Bár utóbbira két hét múlva kitérünk. A történelmi Szerémség, a török alatt gyakorlatilag elnéptelenedett, a magyarok helyét szerbek, horvátok vették át, és csak 1699 után költözött vissza néhány magyar család. Később, a Magyar Királyság közigazgatási területéből is kiesett mikor Fiuméra cseréltük Horvátországgal. Aztán meg persze jött a teljes XX. század tokkal-vonóval. Azt már Berta Zoltántól, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetőjétől tudtuk meg, hogy Tisza István még 1918-ban járt a faluban, hogy elmondja a „háborút elvesztettük.” Maradék azóta is küzd. No, nem csak a jobb sávszélességért, hanem az anyanyelvű oktatásért, kisebbségi jogaikért, a magyar nyelvű falutábláért, amit egy időben hetente kellett pótolni. Sajátságos küzdelem az övék, a fennmaradásért, de egy biztos, mára már élvezik. Nem szomorkodnak.
Az egy főre jutó F-117-es roncsok vidéke
Székelykeve eredendően a bukovinai csángókról, áttelepítésükről, a kálváriájukról híres, arról, ahogyan a szülőföldjüket hátrahagyva kerültek az Al-Dunához töltést ásni a jobb élet reményében. Mégis ma a falu hallatán, aki csak ismeri Székelykevét Dani Zoltánra gondol. Ő volt az első és mind máig az egyetlen, aki lelőtt egy F-117-t – és amúgy még jó pár mindent, de ugye nem szpojlerezünk. Ahogy Kocsis Lászlónak, úgy Dani Zoltánnak is tisztelegnek országszerte, sőt Zoltánnak még verseket is írtak. Mondhatni ő a leghíresebb magyar ma Szerbiában.
A történetét még az Egyesült Államokban is megénekelték, főként azért, mert az általa lelőtt (az esetet túlélő) pilótával egészen jó, már-már baráti kapcsolatot ápolnak.
A délvidéki magyarok története az elmúlt években a megbékéléssel van megtöltve. Dani Zoltán és az általa lelőtt pilóta csakúgy megbékéltek, mint ahogy a szerbek és a magyarok teszik ezt jelenleg, legalábbis a jó úton járnak, a jó úton járunk.
Az asszimiláció Délvidéken is ugyanúgy megfigyelhető, akárcsak az eddig általunk érintett területeken. A maradéki magyarok példáját szem előtt tartva azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy legyen az erőfeszítés, a kitartás akármennyire is rejtve a szemünk elől, az eredmények nem az egyénekért, hanem a közösségért, a magyarságért születnek meg.
Az idézetek szerzőinek kilétét fedje jótékony homály januárig, a sorozat indulásáig.
Kövessetek minket Facebookon és Instagramon!
Published by