Útinapló: Ha Indiába születsz, tudnod kell, az mivel jár.

„Ha laza hétnek lehet nevezni, hogy már megint az autóban aludtunk, akkor írd azt. De ne hagyd ki a jógát és, hogy lezuhantál egy hegyről. Azt főleg ne!”

Tavaly a tanzániai-kenyai határon ünnepeltük meg augusztus 20-át a Serengeti peremén. Most úgy gondoltuk, emelni kell a téten, így Márti előhúzott a múltjából egy szuperképességet és sztoikus nyugalommal tanított meg Daninak egy kis szatmáriba öltött csárdást. Talán nem is minket, hanem a stábot kellett volna fölvenni, mikor először előadtuk az alig egy perces produkciót, hiszen ők maguk sem hitték el, hogy egy manali pincében 2 óra alatt értékelhető táncmozdulatokat lehet kicsalni Daniból pálinka nélkül. Pedig így lett.
Nem nagyon volt időnk azonban győzelmi tort ülni abban a penészes pincében, mert másnap megint hajnalban kellett kelnünk – bár a hajnali kettő talán még nem is számít hajnalnak. A lényeg a szokásos… Kitartó olvasóink már most megtippelhetik a következő pár sort: Vajon sikerült eljutnunk aznap Manliból a 478 km-re fekvő Lehbe, hogy aztán végre Kőrösi Csoma Sándor kolostorában meglátogathassuk a Csoma’s Room magyar alapítvány önkénteseit?
A: :DDDDDDDDDDDDDDD
B: Nem
C: A
A helyesen tippelők nyolc bekezdésnyi tömény szenvedést nyertek, melynek főszereplői a HVK 6 fős stábja, a Himalája kapuja Kasmírba és kb. 10 000 indiai.
A hajnali ébredésnek megvan az az előnye, hogy mindenki olyan zsémbes, mint a legfélelmetesebb nagymamák. Ilyenkor minden szóra figyelni kell. Különösen, ha az eredetileg 14 órásra tervezett út rögtön az első huszadik kilométernél akadályba ütközik. Első ránézésre úgy tűnt, az utat újra lezárták. Két katona törölgette a csipát a szeméből és mondogatott valamit hindiül, aminek az volt a lényege, hogy igen, az út tényleg zárva van; 6-kor talán indulhatunk tovább. Hajnali 4 körül jártunk. A nap is még fordított ekkortájt a párnáján. A koromsötétben a katonákon kívül talán csak egy tucat autó várakozott velünk együtt, hogy tovább mehessenek északnak. Nem volt jobb ötletünk, mindenki megpróbált aludni, amíg ki nem nyitják azt az átkozott kaput, amire Manaliban megesküdtek, hogy nyitva van – hogyne tették volna, máskülönben nem fizettük volna be az útdíjat.
Mire felkeltünk, már a nap is narancssárgán hunyorgott, sőt társaságunk is akadt, méghozzá fél India személyében. Turisták, helyi lakosok, de katonák is. Mi ugye a jelenleg járható egyetlen kasmíri úton próbálkoztunk bejutni a Himalája szívébe, Ladakhba, oda, ahol több mint 200 éve Kőrösi lefordította a tibeti nyelvet angolra. Ez a tény már önmagában megnehezítette a dolgunkat, a vérzivataros monszun pedig gyakorlatilag el is lehetetlenítette. Otthon, ha leesik egy kis eső, minden híradó transzba esik, így nem volt összehasonlítási alapunk, hogy melyik bibliai méretű özönvíz számít itt megszokottnak, de a helyiek is megnyugtattak, hogy ez nekik is rendkívüli. „Olyan helyeken is szakadt az eső a hegyekben, ahol azelőtt 10 éve még csak nem is szemerkélt.”
Sok mindent lehet mondani az indiaiakról, de azt nem, hogy ne találnák fel magukat. Mire feljött a nap, teljes terülj-terülj asztalkámat varázsoltak a boltosok. Volt meleg étel, kávé, tea, de még cigit, sőt frissen sült naan-t is lehetett venni a sátrakból kialakított bazárok rejtekéből. Az emberek kiszálltak az autóikból és beszélgettek. Volt valami furcsa bája 3500 méter magasan a Himalája meredek lankáin ennek a nem mindennapi traumának a részese lenni. Sétálgatva a több tíz kilométeresre duzzadt autósorok között kiderült, hogy volt olyan, aki vitamint vitt a terhes feleségének, de olyan is, aki az édesanyja 100. szülinapjára igyekezett már 3 napja. Elszégyelltük kissé magunkat. Amíg mi „csupán” forgatni szeretnénk, addig mások a mindennapi életüket próbálnák élni e lehetetlen körülmények közt.

„Ha Indiába születsz, tudnod kell, az mivel jár. Ha nem tudod, dühös leszel. Én nem vagyok dühös ezért sosem.”

Magyarországon szabályos lincshangulat alakult volna ki 1 óra várakozás után. Halkan jegyezzük meg, hogy jogosan, hiszen a rendőrség nem kevés pénzt kaszált az engedélyek kiadásával, amelyek ellenére lezárták az utat. 11 óra körül a motoros turistákban fogyott el először a türelem. Igyekeztünk felbújtani mindenkit, akit csak lehetett, de az az igazság, hogy a mumbai motoros fiúk egész ügyesen tudnak a nagyképű, semmirekellő rendőrökkel és katonákkal üvöltözni pár centi távolságból. Meg is lett az eredménye, 12-kor a rendőreink eltolták az úttorlaszt.

Már majdnem 1 kilométert haladtunk előre, mikor elértük a következő rendőrségi checkpointot. Ekkor már az idegösszeroppanás csikizte tarkóinkat, pedig még fogalmunk sem volt arról, hogy ez az érzelmi játék 6 órán keresztül folytatja szágáját. Beletekerve a várakozás családiasra sikerült óráiba, csak a lényeget soroljuk fel. Az előttünk és mögöttünk állókkal címet cseréltünk, miközben egy-egy dinamit robbanása tette izgalmassá az araszolást.
– Mégis mivel robbantsuk fel a köveket, ha nem dinamittal?
– Az tök jó, hogy van dinamitotok, tényleg! Tök jó! De akkor mi az ***-t csináltatok itt az elmúlt 3 napban?
– Felvittük a hegyre a dinamitot.
– És az a 100 000 ember, aki a hegy két oldalán rekedt, azokkal nem is foglalkoztok?
– Nézd, ez India. Ha nem tetszik minek jöttél ide?
Ja, jó. Ez igaz, minek gondolkozunk feleslegesen európai fejjel, mikor Indiában vagyunk. Nem szabad. Az ember vagy gyomorfekélyt kap, vagy folyamatosan azt érzi, hogy töményt kell innia. Indiában, ha három nap felvinni 2 kiló dinamitot egy hegyre, akkor az három nap. Eközben operatőrünknek eszébe jutott egy történet, amely hátborzongatóan illet arra, amin már napok óta keresztülmegyünk:
Egy hívő férfi nagyon fontos napra ébredt. Olyan állásinterjúra várták, amivel megváltozhat az élete. Reggel arra kelt fel, hogy belázasodott. „Jaj, ez nagyon nem lesz jó. Nagyon fontos elindulnom.” Majd fogta magát, bevett két lázcsillapítót, biztos, ami biztos és elindult. Ahogy az autóját próbálta beindítani ezen az esős reggelen, az folyamatosan lefulladt. „Ezt nem hiszem el. Most mehetek gyalog.” Elindult hát gyalog, szedte a lábát, amilyen gyorsan csak tudta. Elért az első zebráig, ahol a mellette 100 km/órával elhaladó autó lefröcskölte és a ruhája teljesen vizes lett. „Ez hogy történhet meg velem? Most így kell mennem az állásinterjúra?” Ezután lelépett a zebrára és elütötte egy autó. Meghalt.
Az Úr előtt értetlenül állt: 
– Uram! Én mindig jó ember voltam, senkinek sem ártottam. Miért tetted ezt velem?!
– Drága Fiam! Három jelet is küldtem: reggelre megbetegítettelek, elrontottam az autódat, lelocsoltalak a zebránál, de így se fordultál vissza. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt megakadályozzam. Te mégis mentél a fejed után. 
Nekünk az elmúlt pár napban történtek azt sugallták, hogy lehet mégsem jó ötlet elmenni Zanglába. Beszakadt egy híd előttünk, miközben a környék elmúlt éveinek legnagyobb monszunja tombolt, két hegyomlás vitte el az utat, a végén pedig egy sárlavina, majd ez a nap. Harmadik és utolsó nekifutásunk hajnali kettőtől sötétedésig tartott, amikor még mindig csak 417 km-re voltunk Leh-től és 22-re attól, ahová legalább a múltkor eljutottunk (Koksar). Ha nem akartunk a sziklaperemen kígyózó autósorban éjszakázni, nem volt más választásunk, vissza kellett fordulnunk ismét Manaliba.

The way back down!

Érthető okokból nagyon csalódott volt a csapat. Kőrösi zanglai kolostorát nem tudjuk meglátogatni és így a Csoma’s Room önkénteseivel sem tudunk találkozni. Pedig rengeteget terveztük, szerveztük a túrát az elmúlt évben. Ráadásul az a tény sem volt túl nyugtató, hogy ahogy amíg mi Kasmírba, úgy ők Kasmírból nem tudnak eljutni. Tehát az igazi csapdában a magyar önkéntesek találták magukat, mi legalább visszafordulhattunk. Az önkéntesek számára nem maradt más opció, mint Lehből Új-Delhibe repülni. Úgy tudjuk, hogy mostanra már mindenki meg tudta oldani a hazaútját és biztonságban is van.

Jóga.

Ez a pár nap mindannyiunkat megviselt. Testileg és lelkileg is kimerültünk. Márti ezért nagyon szerette volna, ha foglalkozunk kicsit magunkkal is és nem csak a sebeinket nyalogatjuk. Így történt, hogy rávette Danit: jógázzanak a szabadban egy kicsit.
Dani hajlékonysága, mint egy zsák krumplié, de ennek ellenére egészen zökkenőmentesen sikerült eljutni a Himalája lankáihoz egy profi oktatóval, aki rögtönzött bevezetés után nem mindennapi órát csalt a csapat lelkébe. Szerencsénkre az eső sem esett, így a tantrikus mozdulatok a nem mindennapi tájon tényleg azt a hatást érték el, amit Márti megálmodott. Lehet, hogy Dani első, de biztosan nem utolsó óráján próbálgatta a fejenállást; pesti jóga termek rettegjetek!

„Nem mászunk meg egy hegyet?”

A stábnak nagyon égett a talpa attól, hogy végül nem jutottunk el Ladakhba és még csak nem is túráztunk egy kicsit sem. Ráadásul mindenki nagyon izgatott volt, hogy a sok autóban ücsörgés, aszfalton lődörgés, esőben cigizés fejezete lezárult, és ami a legfontosabb, nincs több egyterűben nyomorgás sem. Újra teljesítőképessé váltunk és ez mindenkit felvillanyozott. „Csináljunk már valamit!”
– Le kell menteni az anyagot.
– Nem úgy értem. Nem mászunk meg egy hegyet?
– Melyikre gondoltál?
– Mondjuk arra ott?
Így esett, hogy Márti rámutatott egy 4000 méteres kis hegycsúcsra. A „kis” pedig azért fontos mértékegység esetünkben, mert a szomszédos csúcsok mind 6000 méter körül tolakodtak. Legyen. Bemelegítettük a túrabakancsokat és kitűztük a másnap reggeli indulást. Aztán reggel láttuk, hogy megint esik az a drága eső. Szerencsére nem estünk kétségbe, gyorsan utánajártunk, mivel is állunk szemben. Még jó, hogy van egy norvég időjós app, ami pontosabban mondja meg a várható időt, mint a Truman Showban a rendező. Hamar kiderült így, hogy délig elzárják az égi csapokat. Amint elállt az eső, autóba pattantunk és már mentünk is.
Nemhogy elállt, de egyik pillanatról a másikra ragyogó napsütés támadt. Ebben a verőfényben volt alkalmunk megtámadni a Kilimandzsáró csúcstámadásra emlékeztető emelkedőt. Páran már rutinosan vettük a levegőt, és törtünk az Uhuru-csúcs felé, legalábbis fejben. Az idő azért sokkal kedvezőbb volt. Mínusz 30 fok helyett kellemes 15 fok körüli időben másztunk és az sem volt elhanyagolható részlet, hogy nem a Kilimandzsáró jege fagyoskodott a lábunk alatt, hanem zöldellő, dús növényzet. Mégis ezekkel a nagyszerű afrikai emlékekkel hajtottunk felfelé, félig könnyes szemmel. Közben csak az járt a fejünkben, hogy ha már nem értünk el a vágyott hágóhoz, 6000 méter magasba, az „igazi” Himalájára, legalább fél napot akkor is egy „kis” csúcs megtámadásával töltünk.

Tripla Lutz a Himaláján.

Milyen szerencsénk volt azzal a délelőtti esővel? A fű ugyan kicsit csúszósabb volt és sárosak is lettünk, de mindent erőfeszítést megért a végeredmény. Hiszen ennyi szenvedés után nem illett volna bele a képbe egy laza túra. Néhány magashegyi bukfenc után azonban a délutáni napsütés olyan hangulatot kölcsönzött a füves-sziklás látványának, hogy jópárunknak a Jurassic Park jutott eszébe. Dinoszauruszok ugyan nem üldöztek minket, de azért megkergetve éreztük magunkat, amikor felértünk a csúcsra. Olyan látvány volt ez, ami elnémított mindannyiunkat. Kár, hogy forgatnunk is kellett…
A látványból felocsúdva mindenki egy emberként állt fel és indult rutinosan dolgára. Újra forogtak a kamerák, és rögzített a hangcucc. A végeredményt majd megtekinthetitek januártól a TV2-n, így számunkra a lényeg a 30%-os lejtőn való lemenetel. Mivel Márti nem az indiai kéktúra útvonalára bökött, hanem egy elhagyatott hegycsúcsra, így jobb híján a saját ösvényünket kutattuk lefelé. Ennek köszönhetően a stáb minden tagja rendesen megsimogatta a földet minden porcikájával a nedves füves talajon. Legrosszabbul talán Dani járt. Úgy csúszott meg lefele menet, hogy egy kisebb szakadékhoz érve jobbnak látta a súlypontját gyorsan ellentétes oldalra helyezni, amitől egy szabálytalan, de látványos tripla Lutz-ot rögtönzött 4000 méteren. A műkorcsolyából ismert mozdulatot szerencsére Dani és az alatta botorkálók is túlélték.
Leérve hálát adtunk a délelőtti esőnek, hogy az estébe kergetett minket. Leültünk és a völgy látványán merengtünk, ahol a lemenő nap fénye pásztázott mindent. Azon gondolkodtunk, hogy is jutottunk el ide 70 nap alatt Teheránból. Éreztük, hogy lassan vége az útnak, de hálásak voltunk, hogy pár ételmérgezést leszámítva épen és egészségesen indulhatunk vissza Új-Delhibe.

Ooh India.

Ahogy szürkült ki a táj és hagytuk el az érintetlen természetet, úgy változott meg minden. Olyan volt, mintha az elmúlt két hét legszebb álma hirtelen torz lidércnyomásba csapna át. Közeledtünk ismét a város felé. A rövidke, ám annál hangosabb dudaszók már a hegyi úton visszhangoztak. Egy teherautó bűzös szmoghintója száguldott át rajtunk, s a levegő mintha soha többet nem akart volna kitisztulni. Újra a sarkodon lépkedő járókelők sűrűje adta az akadályt, nem az emelkedő a hegyekbe. Hazafelé kanyarogva egy-egy tehén vagy kóbor állat szabotálta az utunkat, de ebben itt nincsen semmi meglepő. Mindenesetre vettük a jelet, még igenis itt vagyunk, nem dőlhetünk hátra.
Ha kíváncsiak vagytok az utolsó útinaplóinkra, jövő héten is tartsatok velünk.

Published by